Az "angol tudósok" közmondásosak a hülyébbnél hülyébb, de olykor mégis meglepő kutatásaikról. A postot több kisebb, eredetileg külön témának szánt írásból raktam össze, csak úgy, ahogy épp eszembe jutott. Mivel ezek olyan témák, amik engem meglehetős mód irritálnak a tudomány és technika különböző területeiről, tulajdonképpen össze is tartozhatnak. Első ötletként az "Albán tudósok" címet szántam neki, de az albánok egyrészt egy másik post-tervezet címében már ott vannak, másrészt pedig kaptunk mi ajándékba egy népet a kutatóinktól, akiket kedvünk szerint utálhatunk, megvethetünk, kinevethetünk. Szóval így lettek piréz tudósok és az ő kedvenc témáik. Szerintem.

Az Univerzumban 2 124 345 987 lakható bolygó van!

Na, a dolog régre nyúlik vissza. Gyerekként váltam sci-fi rajongóvá, elképesztő sóvársággal vágytam a földön kívüli élet bizonyítékaira, hittem az ufókban, miegymás. Ebben a felfokozott befogadó állapotban találtam magam szembe - minden valószínűség szerint az egyik Galaktikában - a Drake-féle egyenlettel. Hosszú ideig csak bámultam, végül az amúgy nem túl teletömött agyam ledobta a láncot, mondván, elmennek ezek a jó büdös picsába. Az egyenlet - szerintem - egy vicc, hét ismeretlen tényezőből áll, amiből ráadásul négy valószínűségi érték, ergo soha a büdös életben megállapítani nem lehet, kivéve valamilyen statisztikai kimutatással. Mivel a drake-formula az egymással kommunikálni képes civilizációk számát hivatott megadni, belátható, hogy mire elkészülünk egy megbízható mintavételű statisztikával, a kérdés magában is értelmetlenné válik. (Ráadásul az egyenlet - alaposabban megvizsgálgatva további szigorításokat kívánna, mint például a civilizációk kialakulásához szükséges idő, az azonos jellegű élet, illetve civilizáció kialakulásának a valószínűsége, stb.)
Mindegy, ezt a részt se különösebben bírom, klasszikus semmiből teremtett, önigazoló hülyeség, de a dolog apropóját az adja, hogy megint kezdenek egyesek ráizgulni a témára. Mivel manapság igen nagy lendületet vett az exobolygók felfedezése, így a jóképességűek máris számszerűsítik a föld-típusú bolygók számát az univerzumban. Pontosabban a tejútrendszerben. Igaz, Földhöz hasonló bolygót még egyet se találtak, de ez a pirézeket nem bántja, ők tudják, hogy több milliárd ilyen van. Nos, a sejtésük beigazolódott, a hétvégi tiszta éjszakán megszámoltam és 2 124 345 987 jött ki. Éljenek a pirézek!

Gigapixel

Lelkes amatőrként kisebb vagyonokat költöttem negatívokra még a múlt évezredben. Drágák voltak, de még többe került az előhívásuk, nagyításuk, ami után nem egyszer kiderült, hogy jó, ha egy normális képet sikerült csinálni tekercsenként. Az digitális fényképezést tárt karokkal várta a világ túlnyomó része, elsőként ez még egy tekercs-kompatibilis megoldásnak tűnt, amit az analóg gépekbe lehetett volna betenni. Ez a termék - tudtommal - soha nem került piacra, hogy miért, az inkább a konteó blog témája lehetne. Megjelentek viszont az első digitális fényképezőgépek, amik persze nevetséges szolgáltatásokkal, tudással, képminőséggel és felbontással bírtak. Sokan költöttek sok pénzt ezekre a korai csodákra, de látszott, hogy a lavina szépen lassan elindul és mindent elsöpör. Így is lett.
A digitális fényképezés legnagyobb problémája azonban sajnos már a kezdetekkor bele volt kódolva a rendszerbe. Minimális erőfeszítést tettek a gyártók, hogy a termékeiket valamilyen jelentős technikai előrelépéssel megkülönböztessék a többitől, ezért a marketingesek a lehető legegyszerűbb irányba mozdultak. Fogtak egy számot és megtették egyedüli értékhordozónak. A bamba fogyasztók pedig engedelmes birkaként dicsekedtek fűnek-fának: az enyém két megapixeles! Ilyenkor aztán áhitatos csend támadt, az álmodozó típusú konzumidióták pedig milliószor millió pixeles felbontású szuperkamerákat fantáziáltak maguknak, mint a tökéletes boldogság egyik fő kelléke.
Persze a recept itt még működhetett is, hiszen a kamerák jellemzően egyforma (szar) minőséget produkáltak. Azonban ahogy javultak a gépek, jelentek meg a komolyan vehető digitális fényképezőgépek, váltak egyre jobbá az optikák, bővültek a szolgáltatások, a hivószó továbbra is a megapixel maradt. Ezzel azonban két aprócska probléma van:
1, teljesen felesleges
2, a növekvő pixelszám egyre romló képminőséget produkál

Azt, hogy 15-20 megapixel átlagos felhasználásra mennyire felesleges, nem nagyon kell magyarázni, viszont én épp erről írom a postot, tehát pár szóban mégis. Egy átlagos monitor felbontása körülbelül 1.2 megapixel, a jobbaké 2-3, a legextrább 30 collos szupermonitorok pedig 4 megapixel felbontásúak. Egy kinyomtatott fénykép 15×10 centis méretben 2 megapixel információt hordoz, de még A/4 méretben is csak nyolcat, de ez a legmagasabb felbontás esetén igaz, kétharmad ennyivel is tökéletesen megfelelő minőséget kapunk.
Bár az adathordozók ára drasztikusan leesett, a nagyfelbontású képek tárolása "drága", vagyis hatalmas fájlokat eredményez. Nincs is szebb, mint amikor az ADSL-vonalon msn-en küldözgetik az emberek a 4-8 megabájtos képecskéiket.
A nagy felbontásnak egyetlen előnye van, az, hogy ha a képnek csupán egy részletét szeretnénk megtartani, akkor azt kivágva is még jó felbontást kapunk. Azonban ez az esetek elenyésző kisebbségére igaz, helyes komponálással pedig jobbára elkerülhető igény.

Ez persze nem lenne túl nagy baj, a tárolók tényleg olcsók, ha valaki egy cseppet konyít hozzá, akkor le lehet kicsinyíteni a képeket, stb. Sokkal nagyobb probléma, hogy az esztelen felbontásnövelés hatására a képek minősége romlik. Anélkül, hogy a pontos technikai részletekkel untatnék bárkit is, a lényeg annyi, hogy a képérzékelő chipre integrált egyes elemek (képpontok, illetve al-képpontok) minél kisebbek (és minél közelebb vannak egymáshoz), annál nagyobb problémát jelent a beérkező fény pontos érzékelése. Emiatt a képpontok között "áthallás" jelentkezik, ez pedig zajossá teszi a képet. Képzajnak hívjuk azt a jelenséget, amikor kép össze-vissza "pötyös" lesz. Főleg sima felületeknél észrevehető, de egy bizonyos mértéket követően mindenhol észlelni lehet. Emiatt a jelenség miatt a képfeldolgozó processzorokra egyre nagyobb feladat hárul, ki kell szűrniük a zajt. Azonban semmi sincs "ingyen", a zajszűrés részletvesztéssel és homályosodással jár. Ezt aztán visszaélesítéssel próbálja kompenzálni, stb. A dolog már ott tart, hogy lassan a legkomolyabb gépekben sem kapcsolható ki egy meglehetősen erőteljes szűrés.
A probléma másik vetülete, hogy a csökkenő méretű képpontok elérik (sőt, gyengébb optikák esetében meg is haladják) az lencsék optikai felbontóképességét, így a felbontás megint csak felesleges, csak ez esetben technikai okokból: a nagyobb kép nem tartalmaz több információt, mintha kisebb lenne. Jól látható a jelenség, ha megnézzük az utóbbi 2-3 évben megjelent digitális fényképezők által készített képeket, valós felbontás esetén a kép részletei bizonytalanok, a képpontok nem tiszták, az egésznek van egy zavaros érzete. Persze mivel általában lekicsinyítve nézzük, ezek nem tűnnek fel elsőre. De akkor minek a nagy felbontás???

Egy szónak is száz a vége, a jelenleg is tartó megapixel-háborút évekkel ezelőtt elvesztették. De nem valaki, hanem az egész iparág, akik egyre nagyobb marketinghancúrral próbálják eladni a portékáikat. Szerencsére tavaly már  abból az irányból is feltűnt egy-két hangosabb vélemény, ami a megapixel-hajhászás értelmetlenségét hangsúlyozza, de a dolog egyelőre nem látszik megtorpanni. A megapixel-mánia magjai túl mélyen vannak elültetve, sőt, manapság új színtéren is kezdődik a csata. Nemrég olvashattunk a mobiltelefonba szánt 12 megapixeles kameráról, ami a szánalom nagymestere, a vérlázító marketingbalfaszság csimborasszója! A nép meg még mindig kajálja!

Nos, ez a két eset fért a mai tudományos piréz-félórába. Ha tetszett, visszatérünk!