Feszít a vérprofi riporter kicsi nissanjában, hasítja át az országot, hogy kardjára tűzhesse a kizsákmányoló burzsoákat. Magányos harcos ő, legalább is a látszat szerint, a műszerfalra szigszalagozott kamerája előnyösen emeli ki azélos arcélét, amint metszően igazságos tekintetét az útra szegezi, s indul a harcba. A szegényekért.
Közben jár a szája, mintha nagyon rágna valamit, és mindenféle érdekeseket mond:

Tizenhétmillió Forint körül fizettek ezért a telekért, ami állítólag jóval magasabb, mint az ottani telekárak. Egyes feltételezések szerint ez arra volt jó, hogy az elővásárlási joggal is rendelkező szegény kötcseieket kifúrják a vételi lehetőségből.

Kiváló.
Azt hiszem, nem elhamarkodott dolog kijelenteni, hogy Gyurcsány Ferenc nem mint a haza megmentője fog bekerülni a történelemkönyvekbe. Annyi mindenben bele lehet kötni, annyi kifogásolni, kinevetni, kigyúnyolnivaló van azon a jóemberen, hogy csak a címszavakkal meg lehetne tölteni egy jókora könyvet. Ferenc hálás téma.
Klára is hálás téma, mert hát micsoda dolog ennek az embernek a feleségének lenni, meg ugye a családja is roppant gázos. Szóval ezek ketten itt lenyomják a fél orosz maffiát is zsiványságban és népnyúzásban.
Most már láthatjuk, hova megy el az ország pénze! Hiszen ki más tudna ilyen irdatlan összeget előteremteni, mint aki közvetlenül az államkincstárból tömi a zsebeit minden nap, mielőtt hazaindulna? Lassan írom, hogy mindenki képes legyen átérezni az összeg súlyát:
Ennyi pénz nincs is. Látszik szegény riporterünk arcán is a döbbenet, ennél jobban még az se lepné meg, ha hirtelen egy kínai atomtengeralattjáró bukkanna fel a balatonból. Az összeharácsolt vagyont pedig van képük ezeknek az arcátlan brigantiknak arra felhasználni, hogy kirángassák az édes anyaföldet az ország szegényei alól. És elől. Hiszen Kötcsén sorban álltak a helyiek, nap, mint nap ott dörömböltek a telektulajdonos és a polgárjenő ajtaján, hogy nekik márpedig kell az a másfél hektár. Annyira, de annyira akarták volna, hogy állítólag kisebb bandaháborúk is kitörtek a faluban, a késelések pedig mindennapossá váltak.
És most ezeket a szegény embereket egyszerűen lesöpörték. Anyák teje apadt el, kutak és gyümölcsösök száradtak ki a hír hallattán: ki lettek semmizve mind egy szálig!
Még neves politikusaink, például a közismert és méltán népszerű, tavaly a Nobel-békedíjtól érdemtelenül elesett Budai Gyulánk is felemelte szavát az aljas árajánlat ellen. Rámutat a nyilvánvaló tényre: itten kérem maffiaság van, a helyi szegények aljasul kizsákmányolódnak, és neki még az is gyanús, hogy a telektulajdonos csúnyán összejátszik a közismert országrontó párossal, olcsóbban adja az, csak némi extraprofit reményében hajlandó magasabbat hazudni, hadd szopjanak a kötcseiek.
Ezt a fonalat követi hősünk is, a modern száguldó riporter, a magyar Robin Hugy. Érzi ő, hogy az évszázad sztorijába tenyerelt bele, de képes uralkodni magán. Játszi könnyedséggel tárja elénk a témát, brilliáns stílusban rekonstruálja az eseményeket, keveset szól, de akkor velősen. Nem tolja saját személyét az előtérbe, a fajsúlyosabb dolgokat inkább a helyiek, meg a kutyák szájába adja, mert úgy az igazán hiteles.
Aztán lenyugszik a nap, hősünk hazafelé tart, elégedett fáradtsággal dől hátra autójában, keményen belenéz a lenyugvó nap aranyló fényébe. Ma is jót tett, egy kicsit javított a világ sorsán. Elmereng s közben fáradhatatlanul rág...