A hétvégén esküvőn voltam, amolyan félklasszikus, félfalusi, egyébként kellemes és hangulatos eseményen. Ha másra nem, arra biztosan jó az ilyesmi, hogy az ember rég nem látott családtagokkal frissítse egy kicsit a kapcsolatot, kölcsönösen elmondva egymásnak, hogy "nahát, 3 éve nem is találkoztunk, pedig..." és szörnyülködjünk a rohanó élet okozta elszigetelődésen. Nem is időznék ezen a ponton tovább azonban, mivel nem ez az a vágány, amibe terelgetném a szót, bár ez is megérne egy misét.
Az esküvő egy közelebbről meg nem nevezendő vidéki városban zajlott, ahol valami ügyeletes zseni kitalálta, hogy az anyakönyvvezető tulajdonképp egyáltalán nem érdekes, elég, ha a hangja eljut a násznéphez, így egy igen termetes oszlop mögé rejtették. Ez egyébként azért is kimondottan praktikus, mert a teremben gyakorlatilag fotózni se lehet normálisan, de megintcsak vakvágányra tévedek, nem akarok korunk közintézményeinek belsőépítészetéről értekezni, de még csak a fotózás nehézségeiről sem. Szóval, a dolog úgy kezdődött, hogy a terembe bevonult az ifjú (leendő) pár, utánuk pedig az anyakönyvvezető, egy fiatal, igen csinos, kellemes üde hölgy személyében. Alaposan megszemlélni ugye nem volt lehetőségem, megpillantani is csak azért tudtam, mert fényképezni próbáltam (amolyan kiegészítő, családi fotósként) és így nem a többiek között ültem a székeken.
Láttam már pár esküvőt, egyet "hivatalból" is, tehát nem számítottam különösebben nagyívű dologra, de még így is képes voltam meglepődni. Ha az ember a világot egy fényképező keresőjén keresztül szemléli éppen, keresgélve a legjobb szögeket, harcolva a többi mazsolával, közben próbálva a hivatásos fotóst nem zavarni, bizony kicsit beszűkül az érzékelése. Mondhatnánk se lát, se hall. Ez utóbbi pszichés alapú korlátozottságot törte át egy nagyon furcsa, monoton zaj, ami mintegy a kínai csöpögő víz kínzási módszer modern kori megfelelőjeként ásta be magát a tudatalattimba. Zavartan körbenéztem, és kizárásos módszerrel rájöttem, hogy az anyakönyvvezető énekel. Vagyis beszél - elvileg - de olyan bicskanyitogató éneklős módon, mint amikor a segghülye vérpistike - az osztály réme - fél év alatt bemagolta az Anyám tyúkját, mert a tanítónéni megígérte anyukának, hogy ha pistike most tényleg-de-igazán megtanulja a verset, akkor nem buktatja meg (immáron harmadszor). És pistike aféle mantraként elővezeti a tudásanyagot, néha összemosva a szavakat, de nem baj, mert hozzáhümmög valamit, az a fő, hogy a dallam meglegyen.
Galla Miklós hozzá képest korunk Latinovics Zoltánja, aki intonációjával komplett történeteket képes elmesélni. Egyszerre volt szánalmas, dühítő és mélyen elkeserítő. De mindenekfelett nevetséges, alig álltam meg, hogy hangosan fel ne röhögjek. Nem csak ahogy mondta, de amiket mondott. Bocsánat. Darált! Mint hülyegyerek a felelésen, aki éppen a közhelyszótárt magolta be. Esküszöm, egy büdös szót nem tudnék visszamondani belőle, olyan szürreális volt az egész helyzet. Riadt szemekkel néztem körbe, hogy mások mit szólnak a dologhoz, de nem villantak a szemek.
Tudom én, hogy a "polgári" esküvők általában nem az emelkedettségükről híresek, de ennyire lerohasztani, szarba venni se kéne. Gondolom, az anyakönyvvezető valamiféle kenetteljes hanghordozásnak vélte az enyhe orrhangon eldarált baromságait, de szívből kívánom neki, hogy mások majd az ő életének nagy eseményeihez álljanak ilyen unott, blazirt, a dolgot mihamarabb letudni szándékozó, ledarálós semmilyenséggel. Agyonhajszolt egy szakma lehet, hetente két nap, naponta mintegy hat órányi borzasztó nagy megterhelés. Unja a sok fodros-habos ruhájú kirittyentett menyasszonyt, a komolyképű vőlegényeket, meg a sok szipogó rokont? Menjen uránbányásznak, bakker! Vagy ne pofázzon. Mondja azt, hogy gratulálok!, és kész. Ne jöjjön nekem itt azzal, hogy "életünk nagy döntései", "meg az ifjú pár elérkezett a boldogság kapujába" és eféle szarságokkal, miközben magában a hétvégi bevásárlólistát veszi éppen át, amit a sok hülyétől megszabadulva majd a helyközi teszkóban abszolvál. Ne szarja már le ennyire mások érzéseit. Menjen kapálni.

Akartam még egyébként az esküvőket körüllengő brutális lehúzó-iparágat is ostorozni, de egyrészt halálosan álmos vagyok, ihletem is elszállott, meg vár a kerítés, aztán meg a nyaralás. Majd visszatérek a Romantikus daráló 2-vel.

Písz!