Kevés szomorúbb dolog van, mint amikor az ember elveszíti a rajongását valaki iránt, akit sokáig bálványozott. Persze a dolog óhatatlan, ahogy öregszünk, előbb az óvónéniből ábrándulunk ki, végül a világ nagy részéből. Mégis, vannak olyan esetek, amik különösen megrázók, függetlenül attól, hogy a kiábrándulás a pillanat műve volt-e, vagy egy hosszabb folyamat végeredménye.

Gyerek- és fiatalkorom legmeghatározóbb írója volt Nemere István. A legtöbb meghatározó olvasásélményem hozzá köthető, még élesen emlékszem, ahogy anyámék a kezembe nyomtak egy delfin-könyvet, a Fantasztikus nagynéni elsöprő hangulatú, az átkost finoman fricskázó, de gyerekek számára is maximálisan befogadható és élvezhető történet volt. (Innen is átok a megfilmesítését elkövetőkre.) A folytatásai is jók voltak, talán az utolsó kicsit gyengébb. Minden valószínűség szerint Ő hozta el gyerekkoromba a sci-fi műfajt, a szerelem máig tart. A Kupolaváros titkát 13 éves korom körül kobozta el a kegyetlen történelemtanár, pedig egész csöndesen olvastam az órán. Szerencsére minimális megalázkodásért cserébe visszakaphattam délután, így meg volt mentve a nap. A balatoni nyaralásból is csak annyira emlékszem vissza, hogy öcsémmel üres üdítősdobozokat tarháltunk a németektől (akkoriban óriási volt a kultusza), illetve hogy pont akkor jelent meg a Rejtélyes elődök. A rádióban hallottam meg, és még aznap, minden létező zsarolási potenciálomat hadra fogva kiénekeltem a szüleimből; varázslatos két nap következett. Természetesen Ő volt az első, aki a rendszerváltás körüli "para"- és ufó dolgokról írt, az egyik frissen megjelenő könyve miatt lógtam először középiskolából, sok-sok hasonló elsőség fűződik a nevéhez. Például az Ő könyveit gyűjtöttem először. Emlékszem még az ötvenes, százas fordulókra, az ötvenedik nagy eseménynek számított, a századik viszont már inkább megszokás volt, semmint lelkesedés.

Valamikor akkortájt hagytam abba a rendszeres vásárlást, amikor egyszer csak határozott érzésem  támadt, hogy ezt a könyvet én már olvastam. Ráadásul tőle. Csak a neveket, meg a helyszíneket cserélték ki, a fordulatok, a mondatok, szinte minden a könyvben olyan deja vu érzést keltett, hogy nem bírtam tovább olvasni. Ekkor jöttem rá hirtelen, hogy milyen nehézkes a stílusa, nagyon úgy tűnt, hogy rutinból, valódi odafigyelés nélkül ír. Lehet, hogy akkoriban állt rá a napi 40000 karakter kitermelésére. Nemerének az elmúlt 34 évben ötszáz könyve jelent meg, ami havi egy és egy negyed könyvet jelent. Biztos Stephen King csinálja rosszul, hogy évekig is ír egy-egy könyvet. Ha a szakmai elismerést soha nem is kapta meg, a rajngók az egekbe emelték. Sajnos mára a sokszoros toplistás sikerszerző könyveit az ABC-k 100-200 Ft-os könyvtemetőiből lehet előhalászni. Így tettem én is nemrég, amikor megakadt a szemem az egykor olyannyira kedvelt néven, ráadásul a téma is érdekesnek tűnt, kiváncsi lettem, hogy gyerekkorom iró-istensége mit képes kihozni a Tunguzkai meteorit témájából. Szomorú volt olvasni, néha fel-felszisszenni egy-egy ordas hülyeség olvastán, mosolyogni a szerző szinte gyermeki vakhitén és ezeken alapuló állításain. Olyan vacak volt az egész, hogy komolyan felmerült bennem, valaki megírta neki, ő meg csak a nevét adta hozzá, de az indexes interjút olvasva ezügyben sajnos elszálltak a kétségeim.

Őszintén szólva, szeretném, ha ez az írás soha nem jutna el hozzá. Nemere emberileg egy nagyon szimpatikus, barátságos, kedves, szerény valaki, többször találkoztam vele régebben, nem sok dolgot szeretnék kevésbé, mint megbántani. A csalódás okozta keserűséget viszont kénytelen voltam kiírni magamból. Boldog, békés öregkort kívánok neki, a szívemben mindig marad számára egy hely. Még ha egy szomorú sarokban is...