Boldog, örömteli ország vagyunk mi, csak nem tudunk róla. Rajtunk nem fog a gazdasági válság, fittyet hányunk a 300 forintos eurora, de legalább is tudjuk és meg is adjuk a módját. Most hétvégén például az egész országot sikerült boldoggá tenni.
Van nekünk ez a kiváló rendezvényünk, az operabál. Az ember elsőre nem is hinné, hogy mennyi móka és kacagás rejtőzik egy ilyen szemlátomást egyszerű esemény mögött. Nagyjaink dicső anyagi áldozata árán egy egész ország szórakozik, elégül ki kultúrálisan, vagy erkölcsileg. Báró Beverneky-ék játszák a fejüket, persze nagyon kultúrálisan. Nem Dizsibál ez, kérem, itt a kövér hölgy énekel. Mennek velük az udvari bohócok a kéleb (celeb), akik mind arról híresek, hogy ők híresek és megpróbálnak úgy csinálni, mintha ők maguk is roppant előkelők lennének. Hogy közben mekkora hurkacsöcsöt lógatnak ki a háromméteres dekoltázsból, az már mindegy, lényeg, hogy a következő  havi szennylaptermésből legalább egyben címlapon legyen. Ezért bármilyen megaláztatást fülig érő mosollyal elvisel, sőt, magát is meggyőzi róla, hogy sikeres, sőt  mi több, irigyelt és közkedvelt személyiség. Jó nekik is.
Mint malacnak a dagonya, a bulvárpiacnak maga a menyország egy ilyen rendezvény. Hetekig, sőt, hónapokig meg lehet élni a borzasztóan izgalmas események fokozatot adagolásából és akkor sincs baj, ha elfogynak a valós "történetek", bármikor lehet cikket indítani olyan felütéssel, hogy "Seggrepuff Mária, a 2009-es operabál egyik legragyogóbb dívája megint egyeneset szart!", vagy bármi hasonló világrengetővel.
Ezt a rakás lócitromot repesve vásárolja fel az ország fele és lapozgatja a budin, a fodrásznál, éppen nyálat csorgatva, vagy lenézően heherészve. Fontoskodva mesélik a barátnőknek a fantasztikus pletykákat, híresnek képzelve önmagukat is. Szellemi nihillt elégít ki a szellemi pestis. Az ország felét le is tudtuk.
Idén felbukkant egy újabb kielégített csoport, nagyon laza és nagyon menő punkok gondolták úgy kifejezni önnön szabadságukat, hogy szépen beálltak a sorba, mások magánéletével foglalkozni. Punkék kölcsönösen szimbiotikus kapcsolatban állnak Beverneky-ékkel, hatalmas elánnal utálják és vetik meg egymást, mindkét csoport legnagyobb megelégedésére. Punk Józsi és Punk Gizi (minimum) félig bebaszva és alaposan összekapaszkodva megvetően méri végig a Beverneky família bevonulását, őszinte sajnálatot és megvetést érezve társadalom szánalmas rabszolgái iránt. Beverneky Brünhilda ziháló keblekkel fordul Ödönkéhez, az éppen aktuális lovaghoz és elhalóan súgja a fülébe, hogy a kint álló borzasztó csürhe micsoda lelki megterhelés számára. "Ahogy néztek, Ödönke, azokkal a szemükkel!" pihegi, de lelki szemei előtt ezért Punk Józsi duzzadó farmerja sejlik fel...
Az ország maradéka üvöltve röhögi körül az egészet, szörnyülködve írja és olvassa a blogokat, még napokig, és esténként azzal a boldog tudattal teszi magát vizszintesbe, hogy ő legalább normális. Mert a hangok is megmondták.

Már csak egy ember maradt, az ország többi része így, vagy úgy kielégülten és boldogan heverészik önnön felsőbbrendűségébe vetett mély hitében. Az az ember ott áll a fenti képen. Nem csinál sokat, leginkább semmit. De ő a király!