Régebben sokszor fanyalodtam rá, bár a "fanyalodás" nem igazán jó kifejezés, mivel tényleg szeretem. Egyszerű, komplikációmentes, gyorsan túl van rajta az ember, ráadásul igazán könnyen hozzáférhető.
Legalább is így volt ez régebben, manapság sajnos sokat változott a helyzet. Sőt, bátran mondhatom, tragikussá vált. Egyszerűen élvezhetetlen, kóklerek áraszották el a helyeket, a szakma végletesen felhígult, eltűnt az odaadás, a minőségre való törekvés, egyszerűen csak a pénz hajtja a szakmabelieket.
Nagy szégyen ez, hiszen az egyik legősibb foglalkozásról van szó...

Évek óta nem ettem normális kiflit, egyszerűen kihalt. Igazán jót utoljára úgy 1988-89 körül, középiskolás koromban. Szerencsés csillagzat alatt jártam középiskolába, mert miután bezártam a lakásajtót, 55 másodpercen belül az iskola kapuján belül tudtam kerülni.  Ehhez képest legalább háromszor ekkorát kellett kerülni, hogy a Mártírok útjai kis boltban az ember beszerezhesse a napi kötelező óriáskiflijét. Friss volt, illatos, pont a tökéletes mennyiségű sóval és köménymaggal megszórva. Ha akartam, le lehetett tekerni, mint bármelyik igazi kiflit. Ha csak elrágta az ember, úgy is mesefinom volt, egyszerűen tökéletes.

Aztán jött a módszerváltás, forradalminak és fantasztikusnak tűnt minden, "végre itt a nyugat, itt a minőség" gondoltuk. Sorra nyíltak a látványpékségek, addig sosem érzett ízekkel és illatokkal, az ember szinte beleszédült. Aztán jött az első pofon, emlékszem, csóró egyetemistaként a nagynénémnek segítettem be a könyvelésben, kis üzleteknek vezette a könyveit, én pedig hol számlákat rögzítettem, hol az ügyfelekhez rohangáltam. Egyik ilyen alkalommal a Pók utcai lakótelepre kellett mennem, ahol akkoriban nyílt egy csodapékség. Olyan illatok szálingóztak a környéken, hogy az is megéhezett, aki éppen frissiben jóllakott, hát még ha eleve éhes volt az ember. Letudva a dolgomat, bementem a pékségbe, majd fantasztikus anyagi helyzetemnek megfelelően vettem két zsömlét. Gyönyörűek voltak, kis duci, halványpirosra sült csoda mindahány, ahogy ott halmozódtak a kirakatban.
A beindult nyáltermelést kissé megakasztotta, amikor kezembe kaptam a zacskót és hirtelen ellenőriznem kellett, hogy nem üres-e véletlenül, súlya ugyanis nem volt. Na, ekkor találkoztam először a modern pékipar alibitermékeivel.
Szerencsére, azért még lehetett kapni jobb minőségű pékárut, bár a kínálat és a lelőhelyek száma az évek során folyamatosan csökkent. A legszomorúbb persze, hogy az emberek veszik, ma is képesek elhinni, hogy amit 7 forintért a teszkóban kifli, vagy zsömle néven rájuk tukmálnak, az valóban az. De hát, ez ugye a teszkó, mit mást is várna el az ember? A realitásérzékkel még rendelkező fogyasztók lelkesen látogatják a mára már csak elvétve megtalálható valódi pékárut, kiflit, zsömlét, kenyeret. Címeket cserélnek, utaznak, lassan vásárlói klubokat is alapítanak majd.
A környékünkön van igazi pék, nem is egy. Kiírva rá, hogy adalékmentes pékáru. Belibbenek az üzletbe - 1-2 éve történt - kérdezem, hogy valódi kiflije van-e. Kicsit furcsán néz rám az eladó, sértettséget látok a szemében, megvető hangon közli, hogy márpedig itt minden igazi, nem használnak adalékot. Megfogom a kiflit, szemberöhögöm, majd káromkodva húzom tovább a bélést, ez már a negyedik üzlet, ahol normális kiflit próbálok venni. Muszáj. Mákos gubára van megrendelésem...
Ötödik próbálkozásra (tipp alapján!) végre szerencsém lesz, a békásmegyeri piacon van egy pékbolt, azt rebesgetik, nekik van igazi kiflijük. Kiállom a sort, "kézcsókom, valódi vizes kiflit szeretnék, mákosgubához kéne!" hadarom rutinosan. Persze az eladó sem rutintalan, "persze, hogy van kiflink" felkiáltással odamutat valamit, amiről még a köztünk lévő 4-5 méteres távolsából is jól látszik, hogy köze nincs a kiflihez. Mondom, nekem gubához kell, igazi, normális kifli. Ja - mondja - az már elfogyott, csak hajnalban szokott lenni 1-2 ládával, korán kell jönni. Másnap fél hétkor végre hozzájutottam az egészen elfogadható minőségű kiflihez, a guba jól sikerült...
Mivel a nevezett piachoz közel élek, éreztem, hogy a világ - ha megmentve nincs is - legalább még ad okot némi reménykedésre.
Sajnos azonban a múlt hétvégén megdöbbenve tapasztaltam, hogy ennek a jó világnak vége. Rutinosan, kora reggel ott álltam a sorban, majd megsemmisülve voltam kénytelen realizálni, nincs többé kifli. Az eladó fél percig adta még a hülyét, de amikor szembesítettem vele, hogy ha nem is túl sűrűn, de rendszeresen veszek náluk kiflit, a "másik fajtából", végül bevallotta, hogy az már nincs. Elhunyt, nem is lesz, az utolsó morzsákat is elcsipegették a galambok.
Őrült keresésbe fogtam, de sehol semmi, mindenhol a silány, ipari szar görbül a kosarakban várva az igénytelen hulladékfogyasztókat. Végső elkeserédesemben felhívtam egy régi ismerőst, hátha van ötlete, aztán, ha vele is befürök, kénytelen leszek magam sütni. Szerencsére jól beletrafáltam, a Budapest közeli kis településen, ahol laknak, van egy hiperszuper pék - mondta - ott van igazi kifli. Még aznap át is robogtam, de délutánra már elfogyott szinte minden, viszont az eladó megnyugtatott, van igazi vizes kiflijük, másnap reggel érdemes benézni. Igen biztató volt a hely, kellemes nyers kenyértészta-illat áradt mindenfelé. Másnap reggel korán ott voltam, meg is ismert az eladó hölgy, hogy "ugye a gubához lesz?" és mutatja, itt a finom vizes kifli.
Bennem az ütő megállt. Aki látott már kiflit, az képes szinte kapásból felismerni, hát még az ilyen öreg, gyakorlott szem, mint az enyém! Az bizony ott nem kifli! Látszott már a felszínén, hogy a tésztája szinte szétfolyt, a tekerés nyomát csak egy halovány csík jelzi (őszintén szólva, még annál is szarabbul nézett ki, mint ami képet beszúrtam). Mindez egy igazi "falusi" pékségben. Kértem egy darabot, mondom, muszáj megpróbálnom, hátha a szemem csap csak be, de az eladó láthatta az elkeseredésemet, mert elkezte mondani, van még valami speciális kiflijük is, ami tömör, stb. Kértem abból is egyet, majd kifizettem a két kiflit. Az első darabot épp csak megfogtam és le is tettem, valódi ipari hulladék, de a másik - bár bántóan fojtó - legalább tömör és némileg magasabb anyagtartalmú kifli volt. Vettem belőle 15 darabot, a guba jól sikerült.

Ami igazán megdöbbentett és ennek a postnak a megírására késztetett, az a "másik" kifli, az, amelyik már a vizuális vizsgálaton se ment át. Csak hazahoztam (benne volt a zacskóban), és ha már itt volt, megnéztem kicsit. Leméretem, 21.22 grammot nyomott, vagyis majdnem 50 darab kell egy kilóhoz! 35 Ft darabja, tehát a két dekánként mért ipari puffasztószert 1600 forintos kilónkénti áron merészeli a pofám elé tolni a magát péknek nevező állatfajta. Hogy merészeli? Honnan veszi a bátorságot, hogy magát péknek, azt a szemetet meg kiflinek nevezze?
Miért veszi meg a sok barom birka az ilyen hulladékot? Miért épül a pék házára a harmadik szint is? Miért, miért, miért...???