Színes történetek keringenek a neten a 2004 végi délkelet-ázsiai cunamit testközelből átélő túristákról és őslakosokról, akik vidáman sétálgattak a fövenyen, ártatlan csodálkozással szemlélve a visszahúzódó tenger által hátrahagyott érdekességet. Magától értetődő természetességgel és örömmel vették birtokba az addig víz alatt fekvő területeket. Az idő szép volt, a nap simogató, minden jel arra utalt, hogy egy újabb csodálatos napra virradt a világ. Ha hallott is bárki távolról valami furcsa, szokatlan zúgást, hamar elhesegette, semmi sem teheti tönkre ezt a csodálatos napot.
Pedig a cunami már úton volt.
Miközben a hazai közéletet teljességgel leköti, hogy Orbán, vagy Gyurcsány, mszp, vagy fidesz, az európai széplelkek boldog elégedettséggel dagonyáznak önnön kiválóságuk fényében, Bush pedig megint Bin Ladent kergeti, a XXI század cunamijának morgása már ide hallatszik.
Ahogy az indonéz szökőár esetében is volt egy kicsi, elszigetelten élő törzs, akik tudtak olvasni a természet előjeleiből, úgy most is van egy kis csoport, néhány gazdasági elemző, akik évek óta finoman, majd egyre hangosabban kongatják a vészharangot. Persze a kutya sem hallgat rájuk, mindenki csak legyint: ugyan, mit akarnak ezek az elmaradott, minket majmoló kis sárgák?!
Pedig Kína jön!
Hogy röhöghetett az a fejlett nagytőkés, aki éppen rávett két kínai falut, hogy az emberek fejenként napi három rizsszemért összeszereljenek neki valami szirszart. Büszke lehetett magára, mint a globalizáció élharcosára, aki mindamellett, hogy zsíros extraprofitot realizál, még a versenytársai alá is tud menni az árakkal. Merthogy kici szárga ember lenni oco! Lenni sok! Te hozni munka, járni jól!
És kína elkezdte beszippantani a világot, magához húzva a mindenáron jóárasítani akaró nyugati gazdaságot. Mindenünket odaadtuk nekik. Önként. Odatelepítettük a gyárainkat, odavittük a technológiát. A vákuumhatás egyre csak erősödik, míg egy-két évtizede menő és újító volt kínában gyártatni, mostanra szükségszerűség. Huszonöt éve ha az ember megnézett egy számítógépet, Made in UK, USA, Germany cimke virított rajta és lesajálva néztük az elvétve feltűnő kínai és tajvani vacakokat. Mára ritkaságszámba megy, ha valamilyen elektronikai eszközön nem a Made in China feliratot látjuk, kicsi indiánok a rezervátumban. Megcsodáljuk és nosztalgikusan sóhajtunk, de továbbra is folyamatosan abba a hitbe ringatjuk magunkat, hogy Kínának ennyi elég.
Kína pedig jön. Sőt, már itt is van, csak még nem vesszük észre. Miután beszippantotta a technológiát, most újabb fokozatra kapcsolt, lassan elszívja az olajat és a nyersanyagokat. Ez már fájni fog, sőt már fáj is világszerte, az olajárak megállíthatatlanul mennek felfelé, Kína pedig éhes az olajra, még akkor is venni fogja, ha nekünk már megfizethetetlen lesz. De éhes egyébként is. Kellemetlen reggel lesz, amikor arra ébredünk, hogy sokszoros árat kell fizetnünk az élelmiszerért, mert másfél milliárd kínai már előttünk beszabadult a piacra.
Ma lesajnálva megyünk a kínai piacra, holnap majd jó kis pénzeket csúsztatunk a kínai ismerősünk (hiszen, aki menő akar lenni, annak egyszerűen muszáj, hogy legyen kínai ismerőse) zsebébe némi jattot, ugyan szerezzen már nekünk belépőt.
Emberek, jön a cunami, mindenki mentse, ami menthető! És kezdjen kínaiul tanulni.
Pedig a cunami már úton volt.
Miközben a hazai közéletet teljességgel leköti, hogy Orbán, vagy Gyurcsány, mszp, vagy fidesz, az európai széplelkek boldog elégedettséggel dagonyáznak önnön kiválóságuk fényében, Bush pedig megint Bin Ladent kergeti, a XXI század cunamijának morgása már ide hallatszik.
Ahogy az indonéz szökőár esetében is volt egy kicsi, elszigetelten élő törzs, akik tudtak olvasni a természet előjeleiből, úgy most is van egy kis csoport, néhány gazdasági elemző, akik évek óta finoman, majd egyre hangosabban kongatják a vészharangot. Persze a kutya sem hallgat rájuk, mindenki csak legyint: ugyan, mit akarnak ezek az elmaradott, minket majmoló kis sárgák?!
Pedig Kína jön!
Hogy röhöghetett az a fejlett nagytőkés, aki éppen rávett két kínai falut, hogy az emberek fejenként napi három rizsszemért összeszereljenek neki valami szirszart. Büszke lehetett magára, mint a globalizáció élharcosára, aki mindamellett, hogy zsíros extraprofitot realizál, még a versenytársai alá is tud menni az árakkal. Merthogy kici szárga ember lenni oco! Lenni sok! Te hozni munka, járni jól!
És kína elkezdte beszippantani a világot, magához húzva a mindenáron jóárasítani akaró nyugati gazdaságot. Mindenünket odaadtuk nekik. Önként. Odatelepítettük a gyárainkat, odavittük a technológiát. A vákuumhatás egyre csak erősödik, míg egy-két évtizede menő és újító volt kínában gyártatni, mostanra szükségszerűség. Huszonöt éve ha az ember megnézett egy számítógépet, Made in UK, USA, Germany cimke virított rajta és lesajálva néztük az elvétve feltűnő kínai és tajvani vacakokat. Mára ritkaságszámba megy, ha valamilyen elektronikai eszközön nem a Made in China feliratot látjuk, kicsi indiánok a rezervátumban. Megcsodáljuk és nosztalgikusan sóhajtunk, de továbbra is folyamatosan abba a hitbe ringatjuk magunkat, hogy Kínának ennyi elég.
Kína pedig jön. Sőt, már itt is van, csak még nem vesszük észre. Miután beszippantotta a technológiát, most újabb fokozatra kapcsolt, lassan elszívja az olajat és a nyersanyagokat. Ez már fájni fog, sőt már fáj is világszerte, az olajárak megállíthatatlanul mennek felfelé, Kína pedig éhes az olajra, még akkor is venni fogja, ha nekünk már megfizethetetlen lesz. De éhes egyébként is. Kellemetlen reggel lesz, amikor arra ébredünk, hogy sokszoros árat kell fizetnünk az élelmiszerért, mert másfél milliárd kínai már előttünk beszabadult a piacra.
Ma lesajnálva megyünk a kínai piacra, holnap majd jó kis pénzeket csúsztatunk a kínai ismerősünk (hiszen, aki menő akar lenni, annak egyszerűen muszáj, hogy legyen kínai ismerőse) zsebébe némi jattot, ugyan szerezzen már nekünk belépőt.
Emberek, jön a cunami, mindenki mentse, ami menthető! És kezdjen kínaiul tanulni.