A magyarok általános nyelvi kiműveltségét mi sem mutatja jobban, mint ha megnézzük a 30 éven felüliek orosztudását. Négy, a kicsit idősebbeknek nyolc év hiábavaló próbálkozása annyit se volt képes elérni, hogy a cirill betűket biztonsággal felismerje az ember, nem hogy használható tudást adott volna. Persze szép lenne elhinni, hogy mindahányan titkos ellenállóként feszültünk az elnyomók nyelve ellen, de a valóság ennél sokkal kevésbé hízelgő.
Manapság szerencsére már sokkal jobb a nyelvoktatás színvonala, a mindennapi környezetből érkező temérdek inger, na meg persze nem utolsósorban a szabad választás is segíti a fiatalokat a nyelvek tanulásában. Ha megszólítunk néhány középiskolást és ugyanannyi középkorú embert az utcán, az eredmény döbbenetes lesz: a fiatalok túlnyomó többsége legalább közepes szinten fog beszélni egy idegen nyelvet (jó eséllyel persze az angolt). Ezzel szemben a középkorúak maximum sajnálkozva széttárják a karjukat, esetleg pár karatefilmekből felszedett, homályos értelmű, de ismerősnek hangzó kifejezést kevernek a kétéves kisgyerekek és a szellemi sérültek számára tartogatott debil, tagolt, szótagonként kihangsúlyozott magyarral.
A post címében szereplő kis idézetnek saját szememmel és fülemmel voltam tanúja még valamikor a kilencvenes években, amikor még a fiatalok sem igazán jeleskedtek a nyelvek terén. Az idehaza igen rövid pályafutást magáénak tudó Dairy Queen gyorsétteremben vártam az aznapi junkfood rám eső részét, amikor a másik sorban egy külföldi próbált rendelni magának. A kaján hamar túljutott, a hamburger szót még egy nagyjából idomított makákó is megérti, a képekre mutogatva pedig könnyen tovább finomíthatók a rendelés részletei. Ezzel még nem is volt probléma, bár ez egyáltalán nem a pénztáros gyerek kommunikációs készségein múlt. Hanem aztán a pénztáros robot eljutott a programozásának azon fontos szakaszához, amikor is kínálni kell a vendéget, nehogy már az csak úgy elszaladjon egy szál hamburgerrel. Feltette hát a nagy kérdést: üdítőt? Gondolom az addigi rendelések sikertől megrészegülve az idegen nyelvi értékesítés nagymesterének képzelhette magát, vagy szinte el is hitte, hogy a szegény külföldi fogyasztó az ő személyes kisugárzása folytán már-már folyékonyan ért magyarul, ezért biggyesztette ajkaira oly lazán ezen kérdést. Mondanom sem kell, a gaz tőkés csak nem vágta a dolgot, amivel hirtelen legalább két-három lépcsőfokot zuhant vissza az evolúciós létrán pénztárosunk szemében. Ennek megfelelően a fickó először kissé hangosabban, majd már-már üvöltve ismételgette az „üdítő” szót, végül vérben forgó szemekkel, fejhangon visítva eljutott a post címében lévő fonémához, leszótagolta az isten barmának, értse már meg végre!
Mindennek egyébként nem sok köze van a post konkrét témájához, egyszerűen csak előtörtek az emlékek, na meg utálok ötsoros postokat írni, így hát elmeséltem ezt a szép kis sztorit. Úgy esett, hogy mivel így augusztus táján az emberek zöme némi kikapcsolódásnak képzelt tevékenységbe kezd, amit előszeretettel nevez nyaralásnak, mi is nekieredtünk a nagyvilágnak, hogy meg se álljunk a Balatonig. Manapság közhely szinten mozog lesajnálni legnagyobb tavunkat, de én – bevallom – szeretem. Közel van, szép, kellemes is, ha az ember szerencsésen választ nyaralóhelyet. Az árak minden további nélkül ütik a tengerparti árakat, apartmanban, lastminute még olcsóbban is kijönne az ember akár Korfun is, de jó ez így. Lehetne persze erről is post írni, nem is egyet, de nyaralás van, ilyenkor az ember a könnyebb témák irányába hajlik.
Pakolásztunk a kellemes kis faházunkban, amikor egy szórólap akadt a kezembe. Egy éttermet hirdet, ami itt, a kempingen belül üzemel. Errefelé elsősorban dán, holland és német kempingezők találhatók, de szép számmal előfordulnak magyarok is. A kommunikáció jellemzően angolul, németül folyik, olyannyira, hogy amikor a párom becsekkolt, a recepciós automatikusan angolul kezdett vele csevegni, majd lazán hárítva a „by the way, I’m hungarian” kiejelentést az egész folyamat angolul is zajlott. (Később kiderült, hogy úgy értette, nem csak fáradt, de éhes is a párom, és igazándiból csak az okmányok résznél akadt fenn a szeme, amikor meglátta a személyit.)
Szóval, a nyelvek. A szórólapon ebből adódóan három nyelven, magyarul, németül és angolul csábít pár soros szöveg, hogy ugyan, együnk már náluk alkalomadtán. Az egész amúgy egy kis igénytelen kialakítású, A/5 cetli, amin két kis színes képecske mellett egy semmilyen színű háttér és narancssárga betűkkel írt szöveg szerepel, már magyarul is kissé sántán. Az egész valahogy a sóherséggel elegy amatőrséget sugározza, amibe kiválóan illeszkedik a borzasztó angol rész. Amennyire meg tudom állapítani, a szöveg német fordítása rendben van, bár helyesebb lenne önálló német szövegről beszélni, mivel ott érezhetően nem törekedtek a szöveghűségre. Valahogy úgy képzelem, hogy a tulaj megírta a magyar szöveget, majd mivel németül egész jól tud, megírt egy nagyjából azonos jelentésű német verziót is, azonban az angolnál megállt a tudás. Mit tesz ilyenkor a jóképességű magyar? Beszórja a szöveget egy fordítóprogramba, majd a legnagyobb nyugalommal kinyomtatja, amit onnan kap. (Persze ez nem csak magyar szokás, naponta kaparjuk az arcunkat a brutálisnál is brutálisabb kínai használati utasítások láttán, vagy gondolom mindenki látta azt a képet, ami egy kínai kiállító transzparensét mutatja valamilyen ipari kiállításról, amin a cég, vagy a termék neve látható, természetesen valamilyen internetes fordítóprogrammal lefordítva: Translation server error.)
Mivel most sürgősen be kell szerezzek egy lángost, további szócséplés helyett csak álljon itt a magyar nyelvű reklámszöveg és annak ihletett fordítása. Jó szórakozást!
Kedves Vendégeink!
Megújult külsővel, régi ételek mellett új ízekkel várjuk kedves vendégeinket a Balatoni Borozó és Étteremben!
E szórólap felmutatója 10% kedvezményt kap étel és ital árainkból!
Our dear guests!
Was renewed with exterior, we wait for our dear guests with new flavours beside old foods Balaton Borozó and is a restaurant!
This leaflet presenting 10% a food and a beverage receive a discount of our prices!