Vélhetőleg, amióta csak politika és sport létezik, összefüggenek. Ennek roppant egyszerű oka van: a sport népszerű dolog. A politika – és a rendszertanilag idetartozó humanoid egyedek, a politikusok – pedig szeretnének népszerűek lenni, ezért visszataszító szájszerveikkel rászívják magukat népszerű dolgokra, így a sportra is. Nem véletlen az sem, hogy az (ál)szocialista országokban akkora nimbusza volt a sportnak, ezzel is hangsúlyozva az öntudatos proletár felsőbbrendűségét. Tespedő, rothadó kapitalizmussal szemben állt a viruló és erőtől duzzadó kommunizmus. Állami iparággá vált a sport, normális üzletmenetté a politikusok sportirányba történő nyomulása.

Panem et circenses

Tudták már a rómaiak is, kenyér kell a népnek, meg egy kis cirkusz és máris nyugi van, ki akar lázadozni, ha éppen az a kérdés, megveri-e Fradi a Dózsát. Ja, bocs, az egy másik korszak, akkoriban a sportrendezvények még valamivel békésebbek voltak, csak a porondon ölték egymást az emberek. Ha valaki szarul állt a népszerűségi listán, belemarkolt a szeszterciuszos ládikába (jó esetben a sajátjába) és rendezett a népnek néhány gladiátorjátékot. Persze azóta lefolyt némi víz a Dunán, változtak az emberek, változtak az igények, de a lényeg, a dolog fő eleme a mai napig működőképes maradt.

Circenses, circenses, circenses

A politikusok nyomulása, meg a nép etetése persze fennmaradt a modern korra is, idehaza a módszerváltás után láthattuk, mire képes egy (mit egy…) ostoba politikus, ha sportközelbe engedik. Kell-e, lehet-e jobb példát említeni, mint a Ferencvárost, meg a nemzet hímtagját, a chilei cseresznyedoktort?! Modern kor, modern gazdaság, modern politika. A politika iparrá fejlődött, az ipar pedig racionalizál, és rájött, hogy a „kenyeret és cirkuszt” párosból a kenyeret helyettesíteni lehet. Méghozzá cirkusszal, sok, több, még több cirkusszal. Rengeteg cirkusszal.
Így lett a kenyérből őszödi nyaraló, szőlőbánya, meg szolgálati Audi, cserébe pedig a cirkusz folyik vég nélkül. A saját lenyúlásaikat mindennapi hisztériával elfedő politikusaink sosem pihennek. Ki a fene fog az elszámolásmentes költségtérítésekkel foglalkozni, ha közben mindenki mutogat egymásra és teljes hangerővel óbégatja, hogy veszélyben a haza!? (Persze a másik miatt van veszélyben!) Lehet-e populárisabb témát találni ilyen közhangulat mellett, mint a sportot? Hiszen a sportot mindenki szereti. Sportnemzet vagyunk, hajrámagyarok, ide nekünk az Olimpiát is!

Olimpia – elméleti síkon

A sport csúcsa az Olimpia, a magyar politikai sport-ámokfutás csúcsteljesítménye pedig az Olimpiát Budapestre mozgalom beindítása. Mint minden fideszes agyrém, természetesen ez is „mélyről jövő” „népi” - hoppábocsánat - „polgári” kezdeményezés (erre van igény, elvtársak!), amit a nemzet nagyjai felkaroltak. Mert merjünk nagyot mondani. Vagyis álmodni. Lázálom az maximum, épelméjű ember komolyan ilyesmit nem gondol, nemhogy nyilvánosan kijelent. Aki járt valaha Budapesten, az szánakozó mosollyal tekint egy ilyen elképzelésre, aki pedig itt él, az a hisztérikus röhögés és hajtépés között ingadozik, már, ha éppen nem visel valamilyen pártszemüveget.
Pártszemüvegben minden hihető, a reformok, az európánkívülisvanélet, a pannon puma, vagy éppen az Olimpia. Hogy a sport mennyire kiemelt fontosságú, jól mutatja, hogy a maszopos aktuálidióták sem restelkedtek és hipp-hopp aláírták az íveket, debil mosollyal melléállva a kezdeményezésnek. Kellett a népszerűség, mint a falat kenyér. Gyönyörű, egységben az ország! Lássuk csak, mi volt képes eddig összehozni a parlamentet az elmúlt években? A képviselői elszámolások ellenőrizhetetlenségének fenntartása, meg egy hagymázas, popularista képzelgés. No comment. Persze pozitív hozadéka is volt a dolognak, sikerült elsuvasztani párszáz milliót tanulmány címén, gondolom le lehetett kövezni belőle néhány kocsilehajtót, futotta kerti jakuzzira. 

Olimpia – a gyakorlatban

Ami a szexnek a kocsisor, az a közéletnek az aktuálpolitika. A strichelés legalja, a mindennapi betevő gyurcsánymonnyonle, asszociatíve gyakorlatilag bármiről. Mivel javában dúl a belpolitikai uborkaszezon, meg amúgy is az Olimpiára figyel az ország zöme, mi más lehetne az aktuális kérdés, mint az Olimpia, azon belül is a magyar szereplés. Kiderült, hogy Gyurcsány saját kezűleg hordta haza a felkészülésre szánt pénzt, hatalmas szeneszsákokban és egyenként gáncsol el minden magyar sportolót, mert neki semmi se drága. Monnyon le. Monnyon le visszamenőleg a sportminiszteri posztjáról is. Kiderült – megtudhattuk Kovács Tamás MOB-igazgatótól – hogy a sportoló önmagában semmit se ér, még úszni, vagy vívni is képtelen, ha nem áll mögötte egy nagyszerű, dedikált miniszter. Egy államtitkár nem jó semmire, az nem elég hajtóerő, a modern sportban nem lehet előrejutni jó sportvezetés nélkül. A jó sportvezetés pedig még csak véletlenül se szakmai, kizárólag politikai lehet, miniszteriális. Attól száll a gerely szép messzire.
Biztosra veszem, hogy ez a szakmai összeomlás az Olimpia előtti napokban történhetett, máskülönben Kovács úr azonnal lemondott volna magas hivataláról, hiszen arra gondolni sem merek, hogy netán megélhetési MOB-igazgató lenne. Látszik is az igazsága, az amúgy világbajnok férfi kardcsapat most dobogóra se került, ahogy egyik napról a másikra elfogyott alóluk a miniszter.

Szarnak, bajnak nincs gazdája

Schmitt „Független” Pál MOB-elnök is ügyesen sasszézott egyet a feje irányába vonuló szarvihar elől. Miért is mondana le egy MOB-elnök egy általa is gyalázatosnak nevezett olimpiai szereplést követően? Monnyon le a Gyurcsány! Miért is mondana le egy MOB-elnök, ha évek óta úgy látja, hogy nem adottak a feltételek a komoly szakmai munkához, hogy a sportfinanszírozással súlyos problémák vannak és szinte már csak a  lendület viszi előre a magyar sportolókat? Monnyon le a Gyurcsány, de előbb szórjon ide egy kis dellát. Mondjuk annyit, amennyit Kína költött az Olimpiára, és ha már éppen kiette a fene a miniszterelnököt, akkor meg is nézheti, az ügyes kis sárgák mi mindent összehoztak annyiból. Érdekes, hogy a pénz az Olimpia előtt még elégnek tűnt 18 éremre (komoly, tudományos módszerekkel kiszámolta!), de most, hogy hullanak az esélyesnek tartottak, hirtelen kiderült róla, semmire nem elég az.
Konkrét számokat is említett a tisztelt elnök úr, szerinte a jelenlegi finanszírozás szűkös hatvanmilliárdjánál nagyságrendekkel többet kellene költeni. Ne legyünk mohók, elég lesz két nagyságrend, az potom hatezer-milliárd, ami nem is sok, az ország éves költségvetésének kevesebb, mint egyharmada. Ennyi pénzből csodákra lenne képes az elnök-elnökhelyettes úr. Nemmondja…  
Schmitt még gyorsan szereptéveszt egy utolsót, egybe próbálja mosni az olimpiát a tömegsporttal, meg az általános iskolai tesiórákkal, majd önmagától könnyekig meghatódva, de szerényen elmeséli, mekkora lélek, micsoda sportember is ő. Hiszen a vereséget szenvedett női kézisektől sem fordult el undorodva – ahogy az érthető lett volna - hanem sportemberként odadugta az arcát, sőt, meg is puszilgatta őket. Mert még az ilyen szaroknak is kijár egy kis emberség, amúgy sportszakmailag.

Szarok vagyunk!

Mert, hát ugye szarok vagyunk. Javasolnám a kollektív öngyilkosságot, hiszen nem ország az ország ha nem vagyunk minden sportágban elsők. Vagy legalább abban a néhányban, amit legendásan a magunkénak tartunk. Atyaég, mi lenne itt, ha a magyar foci most menne át mélyrepülésbe és nem az ásóbékák segge alá kéne bekukkantani, ha a hazai futballt akarja megszemlélni az ember. Micsoda gyurcsányozás lenne, ha most kapnánk ki a világbajnokság döntőjében! A mai színvonal mellet persze nagyobb csodának számítana, mintha holnap magyar expedíció szállna le a Marson.
Mennyire szar már a világ negyedik, vagy hatodik legjobbjának lenni valamiben! Mennyire megalázó! Javaslom, hogy ne is engedjük vissza az országba azokat a korcsokat, akik még egy szar érmet se tudnak szerezni. A bronzosokat illesse megvetés, az ezüstre kicsit húzhatjuk a szánkat, az arany rendben van. El kéne dönteni, hogy akkor most a sportot szeretjük (és tiszteljük a sportolóinkat), vagy egyszerűen csak faszagyereknek akarjuk érezni magunkat a sok aranyérem csillogásában? Mert ez nem mindegy. Engem személy szerint hidegen hagy a sport, de tudom, mennyi és milyen emberfeletti munkát jelent akár csak a hazai élmezőnybe tartozni, nemhogy kijutni egy olimpiára, vagy ott eredményt elérni.
A sörhasú drukker óvatosan megemeli pattanásos valagát a fotelben, fingik egyet az ebédre betolt bablevestől, böfög egy alaposat, hogy még a kilencedik sörnek is legyen helye odabent, közben megvetően elkapcsol a közvetítés végén: „szarok ezek, bakker!”. Sportnemzet vagyunk. 

Él? Sport?

Bár inkább sportoló nemzet lennénk! Schmitt F. Pál nagyotszólási igénye által hajtva bedobott hirtelen mindent, ami a sportról eszébe jutott, így keveredett a tömegsport az élsport mellé a gyurcsányozás olimpiai számában. Holott a kettőnek édeskevés köze van egymáshoz, ami meg mégis, az inkább pont fordítva működik, mint az (al)elnök úr sugalmazni próbálja.
Sport mindazon mozgásformák gyűjtőneve, amit az ember pusztán a mozgásért önmagáért végez, tegye azt az egészsége érdekében, vagy egyszerűen mozgásszeretetből. Mivel valahogy úgy vagyunk összerakva, hogy szeretjük az életünk minden területét szabályok között tudni, ezért a mozgásformák is elkülöníthetők, szabályozottak. A szabályok legtöbbször azt a célt szolgálják, hogy a teljesítmények összemérhetők legyenek, illetve a mozgást az ember társaságban, egymással együttműködve, vagy a többi ember ellen végezze. Mert az úgy szórakoztatóbb és motiválóbb is. Az élsport azonban  - a definíció szerint – nem számít sportnak, ugyanis az élsport minden, csak nem éppen szabadidős tevékenység. Az élsport egy iparág, szórakoztatóipari, táplálkozástudományi, gyógyszeripari, nagy emberkísérleti iparág. Külön-külön górcső alá lehetne venni a vonatkozó iparágakat (csak doppingtémával teljes blogot lehetne megtölteni), de már így is túlságosan szerteágazó a post, ezért nagyon röviden csupán a szórakoztatóipari résznél időznék.
A szórakoztatóiparnak három fő szereplője van: a tőke, a dolgozók és a fogyasztók. A tőkét ismerjük, egyetlen célja van, önmaga szaporítása. Ahova pénzt (tőkét) tesz be valaki, onnan pénzt akar kivenni, méghozzá többet, mint amennyit betett. A szórakoztatóipari munkásokat hajtja a siker, az ismertség, és a kiemelt kereseti lehetőség. Úszni nagyon jó dolog, szórakoztató is bizonyos mértékben, kikapcsol, edz, kellemes közérzetet ad. Napi nyolc órát úszni, heti hét nap, folyamatosan a teljesítményt hajtva, az munka, méghozzá kőkemény munka. Aki élsportot űz, az belead apait-anyait, különben már az elején kihullik. A fogyasztó pedig különös állatfajta, csak akkor fogyaszt, ha fenntartható az érdeklődése. Az élsport pedig a teljesítménnyel képes ezt elérni, ami további tőkét, és még több, még keményebb munkát igényel. Ez nem sport. Az élsportolókat nem a homokozóból rángatják be edzeni, akiben megvan a tehetség, az elkerülni is nehezen tudja a sorsát. Nem a tömegsport termeli ki az olimpikonokat, hanem fordítva, népszerű és sikeres sportágak teremthetnek kedvet a sportoláshoz.

Ki fizesse a révészt?

Erről szól ugyebár minden. Nehéz kérdés, mi hasznot hoz állami, nemzeti szinten az élsport, illetve az élsportban elért sikerek. Országimázsnak nem rossz, de önmagában kevés. A hitelminősítő intézetek nem buknak rá, nem terem jobban a búza, nem özönlenek a turisták. Mennyibe kerülhet egy olimpiai arany? Hány lélegeztetőgépbe, hogy a szokásos bulvárpopulár vonalon is mozogjak kicsinyég. Tíz-, megkockáztatom százmilliókba, de ha belevesszük a sikertelen kísérleteket is, akkor az összeg sokkal durvább lesz. A tendencia, és a dolgok általánosságban azt mutatják, hogy az ember a valós teljesítőképességének határára érkezett, minden további tized- és századmásodperc az előzőhöz képest sokkal többe kerül.
Ebben a versenyben egyre jobban le fogunk maradni, ahogy úszónagyhatalomból lecsusszantunk az élmezőny közepetájára, ugyanúgy beüthet maholnap egy kajak-kenus világújdonság is, új szerek, új technológiák, amik milliókba kerülnek majd. Dollárban. Az államnak lassan ki kell vonulnia az élsportból, fenntartva az utánpótlás kinevelését, a hangsúlyt pedig egyre inkább át kéne helyeznie a tömegsport és az egészséges életmód propagálására, támogatására. A tömegsportra mindig is lesz igény, fizetőképes kereslet, márpedig a kereslet és a kínálat meg fogja találni egymást.

Ha teljes különválás nem is valósulna meg, de legalább kicsit egészségesebb lehetne a politika és a sport viszonya. A sportoló sportol, a politi meg kuss. És akkor MOB-os pénzen kiutaztatott párt-alvezérek sem üzengetnének a hazai közvéleménynek  mindenféle politikai mócsingokat...