Az még hagyján, hogy 1-2 hónapja útnak indítottam az "Azbeszt pozitív" rovatot, de mindjárt külön alrovatot indítok benne, természetesen a szokásos rapszódikus frekvenciával. Mivel kisgyerek korom óta izgat a sütés-főzés, talán helyet kaphat itt a blogon egy-két gasztronómiával kapcsolatos bejegyzés. A hazai visszásságokról már tettem pár említést egyes postjaimban, most a pozitív irányokról, tapasztalatokról is írnék néha. Munkacímnek épp megfelel az étteremkritika.
A hazai vendéglátás meglehetősen siralmas képet mutat, de szerencsére az utóbbi időkben megjelent néhány bátor úttörő, akik képesek túllépni a tányérról lemászó adagokban tálalt mirelit-por-vegeta szentháromságon.
Természetesen ez sem mehet egyszerűen idehaza. Most nem is a nevetséges állami szabályzásra, meg az alapanyagok tragikus minőségére gondolok elsősorban, hanem az itthon szokásos negatív hangulatról, ami bármilyen kezdeményezést körbevesz. Gyakorlatilag bármelyik témába vágó blogot, postot, étteremkritikát olvashatja az ember, biztos megjelenik néhány ostoba, ócsárló, közben természetesen magas lóról igazmondó balfasz, aki megvetően fikázza az egészet, miközben leghalványabb gőze sincs semmiről.
A téma alapvetően kimeríthetetlen, nem is próbálkozok különösebben belemerülni a mélységeibe, elsősorban két fő okból. Egyrészt a már többször ajánlott Molnár B Tamás és Bittera Dóra, a Bűvös szakács szerzői nálam ezerszer hivatottabban és szakértőbben foglalkoznak vele, másrészt viszont - ahogy már ott is többször kifejtettem - nem tartom feltétlenül helyes iránynak a folyamatos negatív kommunikációt.
Egy átlagos utálkozó fixa ideája, hogy a gasztronómia (különösképpen a már hangzásában is vérgyanús csúcsgasztronómia) semmi másról nem szól, mint, hogy ultrasznob emberek ezüst-étkészlettel, eltartott kisujjal eszik a vákuumozott lepkeherét flambírozott sáskahabbal. Természetesen akkora adagokban, hogy minden asztalnak szériatartozéka az elektromikroszkóp és egy-egy vacsoráért egy fejlődő ország gdp-jének megfelelő összeget szurkolnak le, pusztán azért, hogy a többi sznob fasznak megmutassák, micsoda nagy emberek is ők.
Kár is lenne tagadni, létezik mindenféle irányzat, az ultraflancostól a kísérleti konyháig, de ezek - hírességük ellenére - csupán egy kis szeletét adják a gasztronómiának.
A másik fő irányzat az "ebben mi a pláne, a nagyanyám is tudott ilyet/jobbat főzni" vonal, ami azért különösen vicces, mert ezek az utálkozók nem is sejtik, mennyire közel járnak a dolog valódi lényegéhez.
Meglepőnek tűnhet, de még a csúcsgasztronómia képviselői közül is igen sokan a kevés, de kifogástalan minőségű alapanyagra, és a precíz elkészítésre esküsznek. Ezek között természetesen vannak olyan berendezések, amelyek egy átlagos háztartás számára nem elérhetők, így az általuk kínált különleges megoldások sem egykönnyen utánozhatók, de ez nem is feltétlenül cél, hiszen étterembe azért - is - járunk, hogy különleges élményekben legyen részünk, valami olyasmiben, amit otthon sose ehetnénk.
A dolog másik vetülete természetesen, hogy ennek a folyamatnak szép lassan hatása lehet - és kell legyen - a háztartásokra, ami aztán növelné az igényességet, ezáltal a termékek minőségét, stb, stb. Szép álom egyelőre, de kis lépésekben kell haladni. Ennek fényében próbálok magam is nyitott szemmel járni, kipróbálni, ellesni újdonságokat, új, jobb technikákat, saját ötleteket, felfedezni régi és új technológiákat. Ennek lenne része egy laza étterembe járás, semmi görcsös rendszeresség, csak ahogy éppen alakul.
