Ki ne költötte volna el fejben az időszakosan fel-felmerülő milliárdos lottónyereményeket? Oh, igen, én is megtettem, voltam nagyvonalú, előrelátó, világhódító, de minden esetben kénytelen voltam megengedni magamnak egy kis luxust. Kocsi, lakás, utazás, minden, ami a mai ember fejében a luxus szó hallatán eszébe jut. Kinek-kinek mást jelent persze, de az biztos, hogy mindenkinek szinte az utolsó, legapróbb részletig kidolgozott az elképzelése. Egyvalamiben azonban közös a luxus-kép: sokba kerül. Nagyon sokba.
Pedig a luxus elérhető, gyakorlatilag mindenki számára!
A dolog lényege, hogy mit tekintünk luxusnak. Igen, bocsi, ez egy ilyen demagóg-nyálas, szar kis post lesz. Amit az anyukák szoktak mondani a spenótot megenni nem hajlandó kölyküknek, hogy a bangladesi féllábú árvák bezzeg hogy örülnének annak a spenótnak. Van is egy ilyen mondás, valami olyasmi, hogy ne arra vágyj, ami elérhetetlen, tanulj meg vágyni arra, amid van! Borzasztó egy közhely, de mint a legtöbb ilyennek, ennek is őrült nagy igazság van a hátterében. A társadalom, amiben élünk egyenesen ennek az ellenkezőjét erőlteti az emberre: fogyassz, szerezz még, többet, jobbat, gyorsabban. Bármit is veszünk, tíz perc múlva már az eggyel jobbat, nagyobbat lessük és áhitozzuk. Az öröm meg kimarad az egészből.
Nem hiszem, hogy egy atomháborúnál gyengébb dolog kizökkentheti ebből a világot, nem is akarom én magam se megváltani, csak tegnap este hirtelen ilyen hangulat tört rám. Mindenféle tramuatikus esemény nélkül, szerencsére. Ettől persze nem lettem se jobb, se okosabb, de a legtöbb hétköznapi csodához az is elég, ha egyszer megtapasztalja az ember, utána néha-néha felidézheti, emlékeztetheti magát.
Szerintem a világ, pontosabban a világ szerencsésebbik része, akik az úgynevezett fejlett országokban élnek (valami tévedés folytán ide sorolják Magyarországot is!) nap mint nap tapasztalnak meg olyan luxuskörülményeket, amire a Föld lakosainak legalább nyolcvan százaléka nem is gondolhat. De nem akarom magamat se becsapni, nyilván még az itt élők egy jó része sem részesül rengeteg olyan dologban, amiben egy (kvázi)középosztálybeli család, vagy egyén. Én - lévén nagyjából ebbe a rétegbe tartozó - ebből a szempontból nézem a dolgot. Nem akarom az ókorhoz, a középkorhoz, vagy más, iparilag fejletlenebb országhoz hasonlítani a helyzetünket, mindegyik túl egyértelmű, emiatt túl demagóg lenne, de szerintem ezek a hétköznapi luxuscsodák önmagukban is értékelhetők, ha az ember pár percre képes levetkőzni a "nekem ez jár" gőgjét.
Meleg víz. Ez lenne a post apropója. Tegnap este, zuhanyzás közben ugrott be egyszer csak a gondolat, hogy micsoda irgalmatlan luxus ez, hogy itt állok a forró zuhany alatt, és folyik rám a víz, élvezem minden cseppjét. Ez maga a luxus, felülmúlhatalan és tökéletes. Ráadásul megvan az a szépsége, hogy ennél jobb, ennél kellemesebb még a leggazdagabb embernek se lehet a zuhanyzás, hiába folyik a víz aranycsapból.
Tágas, fedett, védett tér. Még a legócskább panellakás is maga a csoda, ha azt nézzük, hogy megvéd az időjárás, a természet szeszélyeitől. Kint farkasordító hideg, mi pedig kényelmes öltözékben, nyugodtan éljük az életünket. Hiába esik, fúj, mi saját temperált, kellemes környezetünkben lehetünk.
Közlekedés. Hol van már a kor, amikor a királyok kiváltsága volt, hogy csak ülnek és mégis eljutnak egyik helyről a másikra? Nem az utazás körülményei, már maga a ténye is fantasztikus! A legszutyosabb, legvacakabb, zötykölődő busz is elvisz minket, de ha belegondolunk, micsoda technikai csodákba tesszük nap, mint nap az elkényelmesedett úri seggünket, egyesen káprázatos, micsoda luxusban van részünk.
Élelmiszer. Hihetetlen választékban és mennyiségben. Gyakorlatilag korlátlanul. Sose kell éheznünk. Nem, nem aranyfüstöt kaviárt eszünk nagykanállal, de egy éhező számára egy kenyér szikkadt sarka is maga a csoda. Persze, mi nem érezzük ennek a luxusát, hiszen sose vagyunk éhesek igazán. Sőt, szeretünk éhesek lenni, mert utána esik igazán jól az étel. A sok étel. Amennyi csak belefér az emberbe. Meg néha több.
Lehetne még sorolni, kényelmes ruhák, tiszta, rendes környezet, béke, nyugalom. Persze ezek is mind relatív dolgok, de a világ nagy részéhez képest luxus, amiben élünk. Van munkánk, amiből mindezt finanszírozni tudjuk, és bele se kell halni (v.ö.: 12 óra a szénbányában), és ami mindennél fontosabb: időnk is van magunkra és egymásra. A családra, barátokra. Szabadok vagyunk.
Igen, igen, tudom. Ezek hétköznapi dolgok, nem csodák, nem is számítanak luxusnak. Pedig lehet, hogy néha nem ártana úgy kezelnünk őket.