... és amikor az ember már teljesen feladja, akkor egy álmos szombat reggel egyszer csak újra 12 évesnek érzi magát. A tavasz akkor még valódi tavasz volt, az idő lassan hömpölygött, végtelennek tűnt. Vágyaink mai fejjel nagyon egyszerű dolgokban merültek ki, egy rotring ceruza, star wars-os fényképek (trafikban, 8 Ft darabja), megtudni, tulajdonképpen mi az a dugás... és egy nagy, piros lábosnyi túró rudi.

Egy szép, kés tavaszi, kora nyári délután lehetett, amikor három jóbarát az iskolából kifele azon elmélkedett, milyen csodálatos ajándéka a világnak a túró rudi. Próbáltuk megfogalmazni a megfogalmazhatatlant, az étel ösztönös élvezetét. Számomra az igazi boldogság képe mindenképpen mennyiségi formákban is határozott jelleget mutatott, de hogy miért pont piros lábos volt a mértékegység... nos, ez már sose fog kiderülni. A rudi végigkísérte a gyerekkort, majd eltűnt valahol a történelem viharában, elnyomta a rengeteg, frissen beömlő élmény, a sose látott mennyiségű finomságok áradata.

Mígnem aztán újra előkerült, megőrizve fajtajellegét, piros pöttyökkel ékesítve próbálta visszahozni a régi ízeket. Nem igazán sikeresen. Sokan persze (bár főleg a nálam fiatalabbak) továbbra is rajonganak érte, de "az igazi" piros pöttyös valahogy mégse az igazi. Kissé émelyítő, túl édes, pempősen krémes túró, szájpadlásra tapadó, keményített növényi zsiradékon alapuló bevonómassza... ez kéne felidézze annak a huszonsok évvel ezelőtti délutánnak minden örömét és vágyakozását. Azóta persze kaptunk ésszerű magyarázatokat, miért nem lehet OLYAN a túró rudi. Mert a primitív gyártástechnológia. Meg a kevésbé krémesített túrót nem lehetett olyan jól automatizáltan gyártani. Meg, hogy a gyenge logisztika miatt gyakran megerjedt rudik jutottak a boltba és azért voltak savanykásak. Ja, ok. Szóval nem lehet olyan...

Mígnem egy álmos, felhős szombat reggel az ember a piacra nem téved. Budapestiként sokan hajlamosak vagyunk úgy gondolni, ez itt - ha nem is a világ, de - az ország közepe, tulajdonképpen az egyetlen valamire való pontja. Persze, ezen a valódi háztáji terményeket fogyasztók csak le-, vagy jó esetben elnézően mosolyognak. Szerencsére mostanában néhány igazán színvonalas, vidéki, kisüzemi, vagy kisüzemről induló cég mutatja meg, mire képes a jó minőségű alapanyag és a tisztességes hozzáállás. A lipóti pékségről már régóta akartam írni, de most a másik kedvencem, a kapuvári Cserpes sajtműhely van terítéken. Alapvetően a tejszínjük miatt szerettem beléjük, mai napig is elsősorban azt veszem, nincs párja idehaza. Ezen a szombaton is gondoltam, hogy veszek egy kis üveggel, amikor is megláttam az ákom-bákom betűkkel kiírt szöveget: túró rudi - 75 Ft.

Eleve próbálgatós vagyok, a Cserpes neve azért nem cseng rosszul, túró rudi bejön, nosza próbáljuk ki. Vettem hármat, mondván, egy nekem, kettő a gyereknek. Persze azonnal ki kell próbálni, így még húsz méterre sem távolodtam, amikor az első harapást megejtettem. Innentől leginkább rajzfilmfiguraként tudom elképzelni a történteket: teljes ledermedés, szemek 20 centire kitolulnak a koponyából, majd kissé lefele kanyarodva meredten bámulják a kezemben lévő izét. Vágás, villódzó fények, csatajelenet, fanfárok, komplett "életmozi" fél másodperc alatt. Kipörgő lábakkal rohanás vissza, még egy tucat rudi bezsákolva. Jóllakott napközis érzés.

Na, látom, szépen elszaladt velem a ló, sikerült hat bekezdést összefaragni egy pár szóban leírható sztoriról: Emberek, a Cserpes Trudi kurva jó! Bár, ez nem is elég kifejező, inkább azt mondanám ez "A" rudi, minden vitán felül. Továbbra is bevonómassza (bár nem olyan vastag, mint a pöttyösön, így nem is uralkodik), de a túró morzsás, savanykás és csak másodsorban, de akkor sem túlságosan édes. Minden benne van, ami a pirospöttyösból hiányzik, minden falat piros lábosokat idéz a szemem elé.

A világ, ha csak egy kicsit is, de meg van mentve...