Azt hiszem, bizonytalan időre felfüggesztem a hazai vendéglátóipari egységek látogatását, pontosabban szólva néhány valóban minőségi helyen kívül még csak kalandvágyból sem teszem be a lábam. Sajnos egyelőre esélye se látszik annak, hogy az itthoni populáris vendéglők észrevegyék magukat és valóban ehető, jó minőségű ételt szolgáljanak fel. Amíg a vendégek hasra esnek egy degeszre rakott tányér láttán és mindenféle ízlés, illetve tapasztalat nélkül agyondícsérik "Józsikám" főztjét, addig az embert jó esetben is csak hülyének nézik, ha kifogásolni meri a kosztot. "Józsikám, ez isteni volt!", mondja a kedves kuncsaft és "Józsikám" valóban maga is elhiszi, hogy a szárazra sütött húst felismerhetetlenségig beborító, porból készült szósz, illetve a mellé adott mirelit porkrokett a gasztronómia csúcsa. Hiába no - dől hátra elégedetten a vendég és a vendéglős egyaránt - mi magyarok aztán tudunk főzni, méltán vagyunk világhírűek.
Holott...

Ezt a gondolatfonalat nem igazán akarom tovább folytatni, egyrészt nagyon kilógna abból a pár percnyi terjedelemből, amit most azbesztelésre tudok fordítani, másrészt nálam ezerszer avatottabban és részletesebben megteszik ezt a Bűvös szakács szerzői, Bittera Dóra és Molnár B Tamás.
Úgy esett, hogy anyám közepes méretű családi ebédelést szervezett egy általuk istenített helyen. Nem nevezném meg az éttermet, felesleges, elég annyi, hogy Budapest környéki (állítólag) jónevű és eldugottsága ellenére felkapott helyről van szó. Jó negyven perces autózás után érkeztünk meg, ahol gyorsan kiderült, hogy a családi rendezvény időközben erősen redukálódott, de ennek nincs különösebb jelentősége. Mivel elég lassan értünk oda, a betegsége miatt enni kénytelen mostohafater már valami cuccot küzdött lefele éppen, őszintén szólva ránézni is rossz volt. Valami tarjaszerű hús natúr megsütve, arra "chilli con carne"-nak tűnő valami, az egészhez pedig - nem vicc!!! - petrezselymes krumpli. Fúziós konyha, nabazzmeg...
Mivel idehaza gyakorlatilag tiltva van a vadas, szerettem volna azt enni, de egyrészt az nem volt az étlapon, másrészt viszont észrevettem a kedvenceim egyikét: bélszínt Rossini módon készítve. Eleve húsimádó vagyok, ez pedig a húsételeknek is az egyik non plus ultrája, szóval hamar feledtem a vadas hiánya okozta csalódást és magabiztosan választottam.
Kis kitérő azok számára, akik nem ismerik a Rossini módra készített bélszínt, mivel a későbbiek értelmezéséhez nem árt alapszinten tisztában lenni a receptúrával. Egy szép szelet bélszínt tökéletesre sütünk (nekem ez medium körül, icipicit talán alatta van, vastag, kívül pirult, belül halványan rózsaszín, vajpuha húszelet), majd egy szelet pirítósra fektetjük. Egy előzőleg pár órára madeirába áztatott libamájszeletet kevés vajon halványra pirítunk, ezt fektetjük a bélszínre, ráteszünk egy grillezett gombafejet, majd madeirával dúsított barnamártással finoman megöntözzük. Krokettel, burgonyafánkkal tálaljuk. Persze mindehhez minőségi alapanyagokat illene használni, érlelt, jó minőségű húst, erektől megtisztított, első osztályú libamájat, nem nagyüzemi csiperkét, stb. (Saját indulófélben lévő kis gagyi gasztroblogomban valamikor tervezem az étel reprodukálását, ha esetleg érdekel valakit.)
Sajnos már tapasztalt vagyok hazai éttermi minőség terén, így a rendelésfelvételkor első dolgom volt megkérdezni, hogy a krokett az mirelit, vagy saját maguk készítik-e. Természetesen mirelit volt, ami manapság burgonyaporból, meg egyéb szarokból összetapasztott fojtóan undorító, kásás trutyit jelent, miközben egy normális krokettet megcsinálni kb 10 percbe kerül. Ezt a lehetőséget gyorsan passzoltam és hasábkrumplit kértem. A pincér megkérdezte (jó pont, legalább egy!) hogy kérem a húst, mondtam neki, hogy közepesen átsütve szeretném. Kb fél óra várakozást követően megérkeztek az ételek, persze látványos, malomkereket megszégyenítő méretű tányérokon. Sajnos első pillantásra látszott, hogy itt bizony problémák lesznek.
Aki a fenti leírás alapján nagyjából el tudja képzelni a Rossini módra készített bélszín ízvilágát, az (velem együtt) biztosan elcsodálkozott volna, miért van a tányéron két markényi apróra vágott jégsaláta, egy szelet (nyers) sárgarépa és egy szelet narancs. Gondolom díszítőelemként kívánta emelni a tányér fényét, amúgy kissé neobarokkos formában. A krumpli - szemlátomást olcsó mirelit - kissé túlsütve, ráadásul a bő negyede egyszerű hulladék, az a 2-3 centi hosszú, a krumpli széleiről lehulló nyesedék, ami borotvaéles, tűhegyes és mindemellé kőkeményre sül. Juhé. A hús a bélszín elhegyesedő legvége, hártyástul, mindenestül, ránézésre nem kimondottan étvágygerjesztő. A libamáj még ennél is brutálisabb, megkockáztatom, hogy nem is libamáj volt, vagy ha mégis, annak valami hulladék-darabkája, egy amorf, jellegtelen, erekkel és inakkal telebaszott kis izé, íze semmi, méretre is jelentős kihívásokkal küszködött. A gombafejek azonkívül, hogy klasszik kőkemény ipari sampipiból származtak nem voltak rosszak. Az már tényleg kekeckedésnek tűnhet, ha megjegyzem, hogy a hús alatt lévő pirítós valamilyen hosszanfriss toastkenyérből készült, de a két legdurvább dolog még hátra van.
Az egész hóbelevancot beborították nagykereskedelmi mennyiségű, valamilyen porból készült, agresszív ízű mártással, de olyan mennyiségben, hogy az amúgy se túl csábító krumpli majd' felét lottyadtá áztatta. E-számok tömegeinek finom aromája áradt minden falatból. Arra az esetre, ha mindezt még kibírta volna az ember, a szakács kedves meglepetéssel készült a végső csapás bevitelére. A mediumnak rendelt húst finoman fogalmazva is szikkadt múmiává sütötte. Amint már említettem, eleve a steak céljából nem használatos hegyes végét voltak szívesek megsütni nekem, aminek a vastagabbik része well done állapotban leledzett, vagyis teljesen átsütve, ami még puhának ugyan puha volt, de már elég jellegtelen. Már ekkor is sűrű szemöldökráncolásokkal méltattam a hús kvalitásait, de ahogy haladtam a keskenyedő vége felé, úgy romlott a helyzet, a hús fele egyszerűen szárazra, keményre volt sütve, körülbelül olyan jelleggel, mint egy szikkadt sertéskaraj. A legdurvább az egészben, hogy ahogy megfordítottam a húst, jól látszott a felszínén, hogy erősen odanyomták a serpenyőhöz, hadd piruljon.

Mindemellé még csak balhézni se lehetett, hiszen egyrészt úgyse értette volna senki, hogy mi a fene bajom van (Kötekszik a kedves vendég? Pedig eddig mindenkinek ízlett ám!), másrészt meg anyámék egyik törzshelye, szóval mégse lenne ildomos heveny szóváltással hangulatot teremteni.
Ezen a csodán felül a gyerek evett egy rántott szeletet natúr rizzsel, a párom egy cordon bleu-t (ami az étlapon persze a Gordon nevet kapta a keresztségben) krumplilángossal, csemegeuborkával, ittunk hozzá három darab kétdecis üdítőt és mindezért hétezerötszáz forintot fizettünk! Bazmeg.

Ahova nyugodtan betérhet az ember:
Csalogány 26 (a legjobb)
Gold bisztró (hazai viszonylatban kiemelkedő)
Segal (itt nem jártam)
Susogó (itt se jártam még)
Bock bisztro (még ez is kimaradt)