Nem értem a nőket.
Az asszony válni akar. Csak úgy, egy szimpla kis ordítozás közepette üvöltötte a képembe. "Akkor is elhagylak, vedd tudomásul! Tönkreteszel mindent, tönkreteszed a családot!" Ezt volt mersze hozzám vágni, amikor elmeséltem neki a legújabb üzletemet. A hálátlan dög. Közben meg én tartom el. Oké, ő fizeti az általam felvett hiteleket, de én most nem dolgozok. Nem vagyok abban a periódusban, na. A pénz meg kell!
Nők. Nem értenek semmihez, a fáról is csak azért engedtük le őket, mert baromi kényelmetlen a lombok közt kamatyolni. Ez meg itt adja az eszét, hogy én vagyok a hülye. Pedig csak irígy, nem neki jutott eszébe az ötlet! Az évtized üzlete!

A dolog úgy kezdődött, hogy volt egy lakásunk a belvárosban. Szép, tágas, műemléklakás, de éppen ezért nem igazán praktikus. Már régóta mondogattam, hogy el kéne adni, a fene se akar a belvárosban lakni, költözzünk valami egyszerűbb, modernebb helyre. Az ötlet annyira fellelkesített, hogy neki is álltam leszervezni a dolgokat. Gyorsan eladtam a kecót, négy és fél milláért. Igaz, az ősök hatért vették annak idején, de nem akartam sokat vacakolni. A tett halála az okoskodás, ahogy mondani szoktam. Az asszony persze egyből tépni kezdte a száját, hogy milyen hülye vagyok, elkótyavetyélem a vagyont, ráadásul sehol nincs még az új ház, mehetünk lakni a híd alá. Na, ebből is látszik, mennyire képtelen előre gondolkozni.
Szépen leültettem és elmagyaráztam neki, hogy fog működni a dolog. Először is megnyugtattam, hogy ne izguljon, mert a vevővel megdumáltam, hogy ki se kell költöznünk, évi kétmillióért kibéreljük tőle a lakást. Mindenki jól jár, két év alatt meg csak elkészül az új és akkor költözünk. Erre azt mondja, hogy nálam nagyobb idiótát nem hordott még a hátán a Föld, visszafizetjük az egész pénzt a vevőnek, fel se tudjuk építeni az új házat. Képes volt felemelni a hangját, megáll az ész. Ennek aztán mondhatom, hogy piaci helyzet volt, most kellett eladni. Áh.
Mondom neki, csitulj el, asszony, ki van ez találva, mindjárt meglátod, mennyi eszem van, egy fillérbe nem fog nekünk kerülni az új ház. Na, mindjárt elkerekedett a szeme, erre nem számított. Kérdezi, hogy fogom én azt a házat ingyen felépíteni? Mondom neki, nyugi, nem én fogom felépíteni, hanem a Béla, a saját költségén, mi pedig majd jól kibéreljük tőle. A modern világban az ember nem köti le a tőkéjét feleslegesen, nem ruház be vagyonokat egy épületbe, hogy aztán ne legyen képes időben likvidálni. Ez nem korszerű, sokkal jobban járunk, ha bérelünk, még az adóból is leírhatjuk. Le is dumáltam a Bélával, hogy tizennyolc évig simán bérelhetjük tőle a kecót, és csak évi három és fél milliót kell fizetni érte, az alig hatvanhárommilló! Semmiség, komolyan, a Béla nagyon profi, kurva jó kis házat csinál nekünk. Ráadásul tizennyolc év után akár meg is vehetjük tőle, ha úgy tetszik, vagy kivehetjük még húsz évre, csak rajtunk múlik! (Azt persze már nem mondtam neki, hogy Béla néha csurrant-cseppent nekem is egy kicsit, de kell egy kis mellékes, mert érzem, hogy mostanában nyerő szériám lesz. Kicsit játékgépezek a Béla kocsmájában, így az idő is gyorsabban telik.)
Nézek rá, büszkén, mosolyom őszinte, hiszen most tártam elé a világ legjobb üzletét. Megsimogatom a fejét: látod, butuskám, ki van ez találva, minden nagyon jó lesz. Erre a fejemhez vágja azt a szörnyűséget és eltorzult fejjel üvöltözni kezd.

Egyszerűen nem értem. Nem értem a nőket!