Alig egy hónapja "temettem" a Maligánt. Persze már akkor is tudni lehetett, hogy Litauszki Zsolt távozásával nem áll meg az élet, van lelkes jelentkező, aki úgy gondolta, ő is tudja hozni azt a szintet, amit az előző csapat. Gondoltam, úgy korrekt, ha adok 1-2 hét beszokási időt és utána keresem fel az éttermet.
A Maligánnak van egy nagyon súlyos hibája: nagyon rossz helyen van, ahol szem elől eldugva, egy főút árkádjai alatt nyíló apró helyiségből lehet lemenni az amúgy roppant hangulatos belső térbe. Ennek ellenére rendelkezik egy nagy előnnyel is: hozzám ez az "újhullámos" étterem esik legközelebb. Ez persze csak számomra előny, már, ha látogatni szeretném az intézményt rendszeresen.

A felállás nem sokat változott, lépcsőfordulóban kis táblán látható a napi menü, ami nekem most tökéletesen megfelelt, mert csak ebédelni akartam. A belső tér sem esett át nagyszabású átalakításon, az egyetlen dolog, ami feltűnt, hogy az egész valahogy világosabb egy kicsit, mint volt, de ezzel nincs is semmi baj, nagyon kellemes, hangulatos a hely. A menü - egyelőre? - igen szerény, már ami a választékot illeti: összesen négy ételt kínáltak. Ez alapvetően nem baj, ha az ember szája ízére van a kínálat, de ha valami nem tetszik, akkor könnyen hiányos lesz az ebéd. Szerencsére nekem semmi kifogásom nem volt, sőt, kikértem mind a négyet, ha már egyszer tesztelünk.
Az "előző" Maligánnal vonható párhuzamok tovább sorjáznak. Elsőként a múltkor megismert egyik nagyon kedves felszolgálólány tűnik fel, úgy látszik, a személyzet (vagy legalább is egy része) megmaradt. A következő párhuzam sajnos már lényegesen kevésbé szívderítő. A múltkor a 12 óra előtt pár perccel történő érkezésemnek tudtam be, de most fél kettő is elmúlt már, az étterem pedig kongott az ürességtől, egy teremtett lélek nem volt odabent. (Csak remélni merem, hogy azért, mert addigra már lezajlott a nagy déli ebédroham.)

A legérdekesebb párhuzam viszont még csak most következik, ugyanis előző ottjártamkor medvehagyma-levest kínáltak és most is ez szerepelt az "étlap" tetején. Micsoda kiváló lehetőség egy botcsinálta teszter számára! A levesen kívül mangalicatarja vegyes körettel, spárgás rizottó és kávéfagylalt alkotta a menüt.
Litauszki Zsolt igen magasra tette a mércét a végtelenül egyszerű, naturális, friss ízű medvehagyma-krémlevesével. Az egyszerűen tökéletes volt, tiszta ízek öröme minden kanállal. Nos, ha Zsolt levesét tökéletesnek nevezhetjük, akkor a mai alkotásra leginkább a zseniális szó a jellemző. Szájtátósan, kalapletevősen állati finom volt a leves, ha belefért volna a fejem, simán kinyalom a tányért, és bár éhes voltam, a leves után reménykedtem, hogy minél később jön a második fogás, hogy annál tovább maradjon a számban az íze. Ugyanaz a leves - nagyjából - mégis gyökeresen más. Ez a verzió nem durván botmixerrel kellemesen rostosra szétcsapott medvehagymából állt, hanem thermomixben krémesen, selymesen puhára hangszerelt, markánsabb ízű, gazdag csoda volt. A háttérben valami nehezen azonosítható, de kellemes ízzel. Később - a leves vége felé - úgy  kezdtem vélni, hogy igazándiból talán nincs is titkos összetevő, csupán a leves alapját képező rántást hagyták jobban megpirulni, és az adta a mélyebb ízeket. Az élményt egy laza kanálnyi méregzöld medvehagyma-olaj tette még komplexebbé, kellemes ízbombákat eregetve az ember szájában. Ha valaki azt mondja, csak ennyi az ebéd, de ehetek még pár tányérnyival, simán ráállok.

Persze a dolgoknak folyniuk kell a maguk medrében, így előbb-utóbb megérkezett a második fogás is. A leves se bemutatónyi adag volt, de a hús két (igaz, nem tányérról lelógó, de tenyérnyi) szelet, kellemes vastagságú, sötétbarnára készített tarja, megfelelőnek tűnő mennyiségű salátán. A hús - ahogy azt elvártam - vajpuha, a kés csak az illendőség kedvéért szükséges hozzá. Első falatra lenyűgőzően komplex, erőteljes ízű, ami a tányér vége felé kicsit már terhes. Érdekes, hogy az ilyen helyeken szinte kötelező "dizájn"só helyett az ételt elkészítés közben sózták készre. Természetesen vákuum alatt készült, végül a serpenyőben kapott némi pirítást és glasszírozást (vagy éppen a vákuumzacskóba került lepirítva, némi szaftképző anyaggal, végeredményben mindegy).  Ez utóbbi kicsit talán túl bőkezűre sikeredett, a tarja eleve zsíros jellegét inkább kiemelte, semmint lágyította, ez is részes volt abban, hogy a végére kissé sok lett a hús (nem mennyiségre, hanem élményre). A köret sajnos kevésbé volt lenyűgöző. Lehet, hogy csak én gondolkozok túl konvencionálisan, de a sertéshez - főleg egy ilyen zsírosabb darabhoz - nem igazán illik a saláta, valami komplexebb szénhidrát dukálna hozzá. A vegyes köret szrencsére tartalmazott némi krumplit is, ami tökéletes volt, vajpuha, krémes és fantasztikusan finom, de nem tartott ki végig. A saláta méltatlan volt a tányérhoz és a helyhez egyaránt. Bár javarészt jobbféle levelekből állt, nem kevés "ipari jellegű", lepedőnyire vágott jégsaláta is keveredett bele. Kiegészítőként szívesen vettem volna, de a köret fő vonulataként kevés. Egy kevés, kockára vágott piros valami alkotta még a salátát, íze alapján sült kaliforniai paprikának gondoltam. Némi olajos öntet próbálta egyesíteni az összetevőket, sajnos sikertelenül. A koncepción túl a köret két fő hibája az volt, hogy egyrészt az alkotóelemei se nagyon illettek össze, másrészt az egész egyszerűen lefeküdt a húsnak, nem emelte ki az ízét, nem adott kontrasztot, egyszerűen csak jelen volt. Az erőteljes hús mellé valami markánsabb, jobban átgondolt köretet kívánnék. A salátán lévő öntet egyébként finom volt, amikor megkóstoltam hús nélkül, éreztem is az ízét.
Összességében tehát nem volt rossz a tányér, az egyes elemei önmagukban a jótól a kiválóig terjedő skálán mozogtak (kivéve a jégsaláta), de nem teljesen harmonikius.

Mindeközben két dolog is történt: egy ötfős család érkezett ebédelni, rajtam kívül ők voltak az egyetlenek, amíg ott tartózkodtam. Nem tudom, a dolog mennyire általános, de nekik is, és nekem is sikerült az étel mellé adott szódát egy lendületes mozdulattal szanaszét küldeni az éterbe, ha nem csak mi voltunk ilyen tapasztalatlanok, akkor nem ártana átgondolni a koncepciót az étel mellé adott szóda kínálásának módjával kapcsolatban. A szörpök egyébként továbbra is fantasztikusan finomak!

No, de a fürdő után jött a spárgás rizottó és néhány meglepetés. Sajnos rizottóban nem vagyok különösebben otthon, ritkán készítek és a mai napig nem tudom pontosan, milyen is, amikor tökéletesre készül. Nekem a feladott rizottó egy hangyányit ropogósabb volt, mint szerettem volna, de könnyen elképzelhető, hogy csak én vagyok szakbarbár, aki puhábban enné. A másik meglepetés a spárga volt. Egyszerre volt kellemes és kellemetlen meglepetés, ugyanis - számomra eladdig teljesen ismeretlen formában - ropogósan került a rizottóba. Kicsit ijedten vártam, hogy a ropogásból hirtelen szálkássá válig, de ez egyáltalán nem fenyegetett, omlós, puha volt a zöldség. Sajnos azonban alig-alig volt íze a spágának, de ezt betudom az itthon kapható alapanyagok gyatra minőségének. Emlékeimben sokkal határozottabb, markánsabb ízemlékek élnek erről a zöldségféléről.
A rizottó amúgy kiegyensúlyozott, kellemesen lágy, de markáns ízű, tökéletesen krémes volt (eltekintve a már említett némileg túlzó "al dente" állapottól). Összességében a tányér nagyon kellemes, kerek, jó ízű, bár érezhetően javítható minőségű volt. Felmerült a gyanú, hogy még a mangalica okozta ízmámor nyomja el az ízeket, de végül is leszavaztam, mert rizottó lágy parmezános-vajas íze kiválóan érezhető volt végig.

A desszer kétszeresen sokkolóra sikeredett. Míg az első három fogás mennyiségileg kifogástalan volt, a kávéfagyi leginkább laboratóriumi mintára hajazott, ráadásul tálaláshoz használt üvegtálka is ezt a vonalat erősítette. Talán nem lett volna baj, hogy ilyen kevéske jut, ha mondjuk rossz lett volna, de nem. Sokkolóan ízletes, lenyűgözően krémes, lágy fagyi tette fel a koronát az ebédre. Rólam azért nem árt tudni, hogy nem szeretem a kávét, sose kávézok, egyszerűen nem kell, és nem is szeretem.  Nem is utálom, így a kávés édességekkel - pl tiramisu - nincs bajom, szeretem, de ilyen intenzíven még sose kaptam telibe. Leginkább egy vastag tejes-tejszínes kávéra emlékeztetett. A hihetetlen erőteljes íze miatt nyilván nem lehetne betolni belőle egy egész bödönnyit, de az ember úgy érzi, hogy megpróbálná!

Persze erre nem került sor, megittam a maradék szörpömet, meg fél pohár - immár óvatosan kinyomott - szódát  és fizetést követően jóllakva és felettébb elégedetten távoztam. A menü 1500 ft-ba került (ár-érték arányban fantasztikus!), a plusz fogás (spárga) 700, a szörp 300 forintot kóstált.

Megérte az utolsó fillérig!

Maligán Borétterem és Borkereskedés
1036 Budapest, Lajos utca 38.
Tel.: 06-1-240-9010
http://www.maligan.hu/

Ebéd: kedd-péntek 12-14:30
Vacsora: kedd-szombat 18:30-22