"Ha meguntam, hogy mindig itt legyek,
majd utazgatok, mert utazni élvezet"
Kft - Afrika

"Fő, hogy utazunk!"
Dodó és Malvinka

"Szétbaszom a kurva szádat, te geciláda!"
Ismeretlen autós

 Vad, viharos éjszaka dühöngött Skócia nyugati partjai fölött. Ezen történetünk szempontjából ugyan ennek különösebb jelentősége nincsen, miután történetünk nem Skócia nyugati partjain játszódik, hanem Magyarországon, a Budapest-Balaton viszonylaton. Ott viszont nagyon szép, meleg, nyári idő volt. Ráadásul nappal. 

De ki nem szarja le?

Viktor, én megkívántalak!
Utállak, mint állat, hazug, populista geci vagy. Előnyeid száma elenyésző a hátrányaidhoz képest, mondhatnám kimerül egyetlen dologban. Sajnos azonban ez az egyetlen előny is elég ahhoz, hogy kvázi kiemelkedj a pillanatban: egyszerűen mögötted áll annyi legitimáció, hogy azt kihasználva végre valami rendet lehessen tenni az országban. A Feri megint kiszúrta a szemünket valami baromsággal, de ha letenné az asztalra a létező legjobb gazdasági programot, akkor se tudná végigcsinálni. Az egy dolog, hogy gazdasági (és egyéb) érdekeltségek tesznek keresztbe neki, de olyan mértékben hiteltelen a fickó, hogy azt se hiszik el neki, amit kérdez.
Neked elhisznek sokan sokmindent. Elhiszik, hogy 48 órát adsz a kormánynak, elhiszik, hogy 300 forinton múlik a nemzet felemelkedése, elhiszik azt is, hogy nagyot kell álmodni, meg akarni és akkor minden lakásba bevezetik a szélessávú kánaánt. Azt is el fogják hinni, amikor gyászszalagos zakóban, zilált fejjel kiállsz a tömegek elé és síri hangon bejelented, hogy ezek elkúrták. Nem kicsit, nagyon! Nemcsak, hogy ellopták az egész államkincstárat, de még a parkettát is felszedték és eltüzelték. Ha azt mondod, mindenkinek be kell fizetnie tízezer forintot, be is fizetik. És mosolyognak is hozzá. Egy ideig legalább is.
Hát, tessék, szabad a pálya, ígérj valamit. Ne nekik, nekem. Ne ígérj édes bort, se lágy kenyeret. Ne ígérj európán kívüli, önálló boldogulást. Ígérj vért, verítéket és könnyeket. Bazmeg, borogasd össze ezt a fost, amit most államháztartásnak, egészségügynek, közoktatásnak, szociális hálónak neveznek. Nem kell 100 lépés. Csináld durván. Én már csak úgy tudok elmenni. És velem együtt az egész ország.
Hozzál nekem valami garanciát, hogy megteszed és még szavazok is rád. Na jó, talán. De az biztos, hogy megtapsollak, ha megcsinálod. Csak ne lébecolj, ne a dicsőítő táblák gyártásával kezdd. Megígérem, amennyire csak telik tőlem, nem foglak 300 ft-os Viktornak nevezni, nem róvom fel a szarságaidat, még ha simán szembe is mész egykori önmagaddal. A populistával.

Nem kell félni, nem fog fájni!

Feri, te meg menj a picsába! Nem kell félni, nem fog fájni. Kőgazdag vagy, csak a hozadékokból eléltek életetek végéig, jól élhetsz. Az emberek mindig utálni fognak, szar ügy, de ha nem tetszik, el lehet innen menni. De ne csináljuk ezt már tovább! Ez így már nekem kínos, játszod, hogy te nagyon akarod, hogy nagyon tudod. De nem. Elkúrtad. Nem egyszer. Száz nap, száz lépés, száz adócsomag. Mivégre? Még azt se csinálod meg, amire felesküszöl, hogy márpedig lemondasz, ha nem úgy lesz. Másnapra már csak javaslat, ötletelés. Kopipészt, baszki! Itt nyígsz két éve, de értelmes dolgot még nem csináltál. Legyen már benned becsület. MONNYÁL LE!

A függőség kemény dolog és még keményebb, ha az ember valamiféle perverzióval áll függőségi viszonyban. Itt vagyok például én, aki kényszeresen hülye címeket szeretek adni a postjaimnak, nehéz ellenállni a kísértésnek. Így született ez a címecske is, holott a téma nem vicces, még kicsit se, alanya (tárgya?) pedig távolabb áll Kossuth-díjtól, mint Gyurcsány attól, hogy közfelkiáltással királlyá koronázzák a Duna jegén augusztusban. Van ugyanis a függőségnek kóros szintje, ami már biztosan káros a betegre nézve (pszichésen mindenképp) és van a perverziónak olyan formája, ami köz- és önveszélyes, akár életekbe is kerülhet.

Ha a dolgok valóban úgy haladnak tovább, ahogy Makk László NATO-szakértő állítja, illetve ahogy elég sokan látják még rajta kívül, akkor bizony igen hamar túl fogunk lépni a gyurcsányorbán féle magyar mőbiuszszalagon való megállás nélküli rohangáláson. Háború lesz, de nem Irakban, vagy a hasonlóan megnyugtató távolságban lévő Afganisztánban, hanem itt, rögtön a szomszédéknál. Nem "hukerz" bantukat fognak halomra ölni, hanem grúzokat, ukránokat... magyarokat. Mert az nem úgy megy ám, hogy az ember elegánsan hátat fordít, ha ő nem lát oda, akkor őt se látják. Nem a frászt.

Érdekes, hogy írogatok itt az olimpiáról, holott még csak nem is érdekel. Ráadásul nyaralok, vagy mi, bár épp ez tehet róla, hogy mégiscsak írok egy újabb postot a témában. Az előző, a sport, azon belül is az olimpia és a politika összekapcsolódásait boncolgató írásban szándékosan kikerültem a legpopulárisabb olimpiai tényezőt a doppingot. Azonban, ahogy szélnek eresztettem a postot, szemembe ötlött egy indexes cikk Phelps és Čavić pillangós úszásáról, pontosabban annak vitatott eredményéről. Tényleg kerülöm az olimpiát, de erre körülbelül annyi esélye van az embernek, mint fél méterről melléköpni egy elefántnak. Címszavakban tehát megvannak a főbb események, Phelps úthengerlése, 8 arany, 9. hely az országok érem-ranglistáján, stb.
Alapvetően – emocionálisan - doppingellenes vagyok, azonban a racionalitás azt mondatja velem, hogy ez naív hülyeség. De nézzük a tényeket.
Az olimpián mindenki kokszol. Kész, passz, nincs mese, aki ma világszínvonalat fut, úszik, dob, ugrik, az használ valamilyen tiltott (hatású) szert, inkább többet, mint kevesebbet. Igen, a Cseh Laci is, aki három ezüstöt szerzett Phelps farvizén. Gondolom, ha a Laci véletlenül jó tempót kap el, és lenyomja Phelps-et, akkor most mindenki büszkén azt hinné, hogy a totál tiszta magyar virtus lenyomta a szörnyű amcsi droggyárat. A tenyésztett embert. Ugyanmár.

Vélhetőleg, amióta csak politika és sport létezik, összefüggenek. Ennek roppant egyszerű oka van: a sport népszerű dolog. A politika – és a rendszertanilag idetartozó humanoid egyedek, a politikusok – pedig szeretnének népszerűek lenni, ezért visszataszító szájszerveikkel rászívják magukat népszerű dolgokra, így a sportra is. Nem véletlen az sem, hogy az (ál)szocialista országokban akkora nimbusza volt a sportnak, ezzel is hangsúlyozva az öntudatos proletár felsőbbrendűségét. Tespedő, rothadó kapitalizmussal szemben állt a viruló és erőtől duzzadó kommunizmus. Állami iparággá vált a sport, normális üzletmenetté a politikusok sportirányba történő nyomulása.

Érdekes és kevésbé érdekes tények a hattyúkról és a hattyúetetésről.

Erotika az, amikor egy tollal izgatod a párod, perverzió, ha egy egész csirkével.

Amikor a kilencvenes években meghirdették az első erotika-kiállítást, mindketten igen lelkesnek mutatkoztunk a téma iránt. Alapvetően nyitottak, érdeklődők vagyunk a szexualitás mindenféle ága felé, így a dologgal nyilvánosan foglalkozó, mi több, kimondottan köré épülő rendezvényt abszolút a magunkénak gondoltunk. A részletek már a múlt homályába vesznek, de annyi biztos, hogy a kiállítás valamelyik napján megpróbálkoztunk a behatolással.

Mindenki ismeri azokat a pénzbedobós gyerekjátékokat, amiket orvul bevásárlóközpontok bejáratánál szoktak elhelyezni. Ezek egyike se több egy egyszerű elektromotornál, némi áttételrendszernél, egy félbites hangszintetizátornál, valamint egy néhány villogó gombbal felcicomázott, színes, feltűnő műanyag borításnál. Az egésznek egyetlen célja van: a világból még oly keveset látott kiskölykök elkápráztatása, pontosabban azon keresztül a szülők százas-állományának drasztikus erodálása. Száz-kétszáz forint bedobása után másfél-két perc monoton zötykölődés.
Pedig ennyi pénzből sokkal jobban is lehet szórakozni!

A magyarok általános nyelvi kiműveltségét mi sem mutatja jobban, mint ha megnézzük a 30 éven felüliek orosztudását. Négy, a kicsit idősebbeknek nyolc év hiábavaló próbálkozása annyit se volt képes elérni, hogy a cirill betűket biztonsággal felismerje az ember, nem hogy használható tudást adott volna. Persze szép lenne elhinni, hogy mindahányan titkos ellenállóként feszültünk az elnyomók nyelve ellen, de a valóság ennél sokkal kevésbé hízelgő.

Manapság szerencsére már sokkal jobb a nyelvoktatás színvonala, a mindennapi környezetből érkező temérdek inger, na meg persze nem utolsósorban a szabad választás is segíti a fiatalokat a nyelvek tanulásában. Ha megszólítunk néhány középiskolást és ugyanannyi középkorú embert az utcán, az eredmény döbbenetes lesz: a fiatalok túlnyomó többsége legalább közepes szinten fog beszélni egy idegen nyelvet (jó eséllyel persze az angolt). Ezzel szemben a középkorúak maximum sajnálkozva széttárják a karjukat, esetleg pár karatefilmekből felszedett, homályos értelmű, de ismerősnek hangzó kifejezést kevernek a kétéves kisgyerekek és a szellemi sérültek számára tartogatott debil, tagolt, szótagonként kihangsúlyozott magyarral.

A hétvégén esküvőn voltam, amolyan félklasszikus, félfalusi, egyébként kellemes és hangulatos eseményen. Ha másra nem, arra biztosan jó az ilyesmi, hogy az ember rég nem látott családtagokkal frissítse egy kicsit a kapcsolatot, kölcsönösen elmondva egymásnak, hogy "nahát, 3 éve nem is találkoztunk, pedig..." és szörnyülködjünk a rohanó élet okozta elszigetelődésen. Nem is időznék ezen a ponton tovább azonban, mivel nem ez az a vágány, amibe terelgetném a szót, bár ez is megérne egy misét.
Az esküvő egy közelebbről meg nem nevezendő vidéki városban zajlott, ahol valami ügyeletes zseni kitalálta, hogy az anyakönyvvezető tulajdonképp egyáltalán nem érdekes, elég, ha a hangja eljut a násznéphez, így egy igen termetes oszlop mögé rejtették. Ez egyébként azért is kimondottan praktikus, mert a teremben gyakorlatilag fotózni se lehet normálisan, de megintcsak vakvágányra tévedek, nem akarok korunk közintézményeinek belsőépítészetéről értekezni, de még csak a fotózás nehézségeiről sem. Szóval, a dolog úgy kezdődött, hogy a terembe bevonult az ifjú (leendő) pár, utánuk pedig az anyakönyvvezető, egy fiatal, igen csinos, kellemes üde hölgy személyében. Alaposan megszemlélni ugye nem volt lehetőségem, megpillantani is csak azért tudtam, mert fényképezni próbáltam (amolyan kiegészítő, családi fotósként) és így nem a többiek között ültem a székeken.
Láttam már pár esküvőt, egyet "hivatalból" is, tehát nem számítottam különösebben nagyívű dologra, de még így is képes voltam meglepődni. Ha az ember a világot egy fényképező keresőjén keresztül szemléli éppen, keresgélve a legjobb szögeket, harcolva a többi mazsolával, közben próbálva a hivatásos fotóst nem zavarni, bizony kicsit beszűkül az érzékelése. Mondhatnánk se lát, se hall. Ez utóbbi pszichés alapú korlátozottságot törte át egy nagyon furcsa, monoton zaj, ami mintegy a kínai csöpögő víz kínzási módszer modern kori megfelelőjeként ásta be magát a tudatalattimba. Zavartan körbenéztem, és kizárásos módszerrel rájöttem, hogy az anyakönyvvezető énekel. Vagyis beszél - elvileg - de olyan bicskanyitogató éneklős módon, mint amikor a segghülye vérpistike - az osztály réme - fél év alatt bemagolta az Anyám tyúkját, mert a tanítónéni megígérte anyukának, hogy ha pistike most tényleg-de-igazán megtanulja a verset, akkor nem buktatja meg (immáron harmadszor). És pistike aféle mantraként elővezeti a tudásanyagot, néha összemosva a szavakat, de nem baj, mert hozzáhümmög valamit, az a fő, hogy a dallam meglegyen.

Két rövidke szösszenet:
1, hogyan szívtam a blog.hu-val
2, mit keres itt a google?

Azt hiszem, bizonytalan időre felfüggesztem a hazai vendéglátóipari egységek látogatását, pontosabban szólva néhány valóban minőségi helyen kívül még csak kalandvágyból sem teszem be a lábam. Sajnos egyelőre esélye se látszik annak, hogy az itthoni populáris vendéglők észrevegyék magukat és valóban ehető, jó minőségű ételt szolgáljanak fel. Amíg a vendégek hasra esnek egy degeszre rakott tányér láttán és mindenféle ízlés, illetve tapasztalat nélkül agyondícsérik "Józsikám" főztjét, addig az embert jó esetben is csak hülyének nézik, ha kifogásolni meri a kosztot. "Józsikám, ez isteni volt!", mondja a kedves kuncsaft és "Józsikám" valóban maga is elhiszi, hogy a szárazra sütött húst felismerhetetlenségig beborító, porból készült szósz, illetve a mellé adott mirelit porkrokett a gasztronómia csúcsa. Hiába no - dől hátra elégedetten a vendég és a vendéglős egyaránt - mi magyarok aztán tudunk főzni, méltán vagyunk világhírűek.
Holott...

Az alábbi gondolatfüzért egy ismeretlen dobta be a postaládámba, de az is lehet, hogy a szokatlan júliusi téllel érkező nagy szelek fújták bele. Valószínűleg egy teljesen ártatlan cikk betűi keveredtek benne össze kibogozhatatlanul, ezért fordulhat elő, hogy a valósággal néhol párhuzamot mutat, illetve egyes nevek is ismerősnek tűnnek, de rossz memóriámnak hála nem emlékszem, hol is találkozhattam velük.

Egyszer volt, hol nem volt, az óperenciás tengeren is túl, de a tizenkettedhét kerületen innen egy ravaszdi polgármester és a kompániája kitalálták, hogy szobrot állítanak. Turulosat, nemzetit, ki is találtak rá jó indokot, hogy miért kell. Hogy ez az indoklás ízléses volt-e, avagy sem, nem könnyű megítélni, bár finoman orcátlannak tűnik, azért még belefér. Mert miért ne. Csakhogy a szoborállítást engedélyezni kell, nincs itt akkora szintű önrendelkezés, hogy bárki bármit bárhova csak úgy odapöttyentsen. A szobrot nem engedélyezték, hogy ez mennyire volt gusztusos húzás, az szintén nem képezi ennek a gondolatmenetnek a részét, bár enyhén visszatetszőnek tűnik ez is. Történetünk azonban még csak most kezdődik.
A ravaszdi polgármester a fővárosi elutasítás hatására egy idegentől ismeretlen eredetű cukorkát fogadott el, így olyan hagymázas gondolatai támadtak, hogy márpedig ő nemzeti hőst farag magából. Hogy is lehet valaki a nemzet nagyja? Tenni érte az macerás, a vagyonkát meg éppen összelopta a szegény politikus, nemhogy most elherdálja, felajánlva az ország hasznára. Marad tehát a mártírszerep, nincs is magasztosabb annál, mint amikor az ember magyarságában bántják. Fogta hát magát és behazudta, hogy meglett volna az az engedély, csak hát a közgyűlésen nem voltak elegen, ezért nem született határozat. Gyorsan össze is dobták a szobrot, biztosan tudva, hogy márpedig arra nincs engedély és nem is lesz, se valódi, se fennmaradási. Tehát le kell bontani. Az pedig jó, hiszen semmire se mozdul jobban a nép, mintha bántják a nemzeti érzelmeket, lehet tüntetni, lehet zsidózni, komcsizni, szólhat a gyurcsánymonnyonle-asszonykórus, szóval minden, ami jobb bulikon szokásos.
És ott lehet feszíteni. Mint hős. A nemzet hőse.

Évek óta várjuk az M0 gyűrű északi részének elkészültét és bekapcsolódását az autópályarendszerbe. Volt nagy örvendezés, amikor a frissen épített budakalászi körforgalmi csomópontot széttúrták és hatalmas felüljárót, meg útrendszereket kezdtek hozzáépíteni. Fogunkat szívtuk, amikor két-három kilométert kellett kerülni, hogy  az ember hozzájusson a betevő multijához, és halkan anyáztunk, amikor ugyanekkora kocsisor halmozódott fel a fél sávra szűkült közlekedés miatt. De tűrtünk, sőt örültünk, mert tudtuk, hogy nemsokára mindez a közlekedési nyomor és katyvasz, az elbaszott tíz percek, félórák majd kamatostul jönnek vissza. Kicsit tologatták az átadást, ha nyárra nem is, de őszre, vagy karácsonyra (de az már tuti!) villámként suhanhatunk át a Duna felett és faraghatunk le újabb fél órát a Budapest-Debrecen távolságból. 

Erre most jön egy alig kétezres lakosú Szigetmonostor és beakaszt az egésznek.
TELJES JOGGAL!

Lássuk be, egy buzi nem jó semmire. A buzi a társadalom ellensége, az antimagyar liberális ordas eszmék megtestesítője, egy élő ánuszrózsa, amit minden magyar (bocsánat: MAGYAR!!!) undorral szemlél, akinek egyetlen célja, hogy buzivá tegye a gyerekeinket és így kihaljon Emese vére. A buzi nem termel semmilyen hasznot, hiszen napjának nagy részét azzal tölti, hogy megfelelő pávatollat keres, amit majd publikusan a seggében viselhet. A buzi nem mossa le az autónkat, nem hozza ki a foltot a ruhából, még annyit se ér, mint a tampon, hiszen nem lehet vele úszni, biciklizni, vagy szörfözni.
Tehát egy buzi nem ér semmit. És mi a helyzet sok buzival? Sokat ők se érnek, viszont egy valamire biztosan jók: hivatkozási alapnak.

Állok minap a hentesnél, előttem egy jól öltözött és szemlátomást jólszituált úr vásárol:
- Jónapot kívánok, kérnék szépen egy kilót abból a bőrös malackarajból!
- Természetesen, uram, parancsoljon, ez megfelel?
- Nagyszerű - mondja a vásárló, holott látszik, hogy nem malacból van az a karaj, hanem kissé korosabb volt a jószág.
- Kérnék még fél kiló csirkemájat is! Ha lehet, szív nélkül.
- Anélkül nem lehet.
- Akkor jó lesz úgy is.
- Még valamit parancsol?
- Kérnék abból a bélszínből egy kilót. Ez érlelt?
- Nem érlelt, de tudok hozni a hűtőből érleltet. De annak tizenötezer kilója!
- Nem probléma, tökéletes lesz, köszönöm!
- Parancsoljon uram, kicsit hosszabb lett, remélem 
nem probléma! 19670 forint lesz, ha mást nem kér!
- Nem, köszönöm, ennyi lesz, tessék, tartsa meg
az aprót!
- Köszönöm szépen! - hajbókol a hentes, mosolyog,
mosolyog a vevő is, majd elindul kifelé.
A hentes utánaszól:
- Uram, egy pillanatra!
A vevő megfordul, a hentes kiugrik a pult mögül,
nekiront, elkapja az öltönye hajtókáját és elkezdi
rángatni.
- Ne lopjál, te geci!
- De hát...
- Hallod, a kurva anyád, ha tőlem húst próbálsz
lopni, levágom a kezedet, bazmeg, érted? Ne lopjál
innen, mert agyonverlek és rádszabadítom az apehet,
a nemzetbiztonsági hivatalt! Ismerem ám a fél megye
összes zsaruját, seggbe kuratlak mindegyikkel!
Az öltönyös végre kiszabadul a hentes markából és
felháborodottan tiltakozik.
- De hiszen most vásároltam magánál egy vagyonért!
- Természetesen uram - áll hátrébb a hentes - csak
szóltam előre, hogy eszébe se jusson ilyesmi! Viszont
látásra legközelebb!

VV Orbán szerint a szív nyelvén kell beszélni! Üzeni:

GYEREKEK, SZÍVNI FOGTOK!!!

Szívás al'a üvegzseb...

Valahogy úgy vagyok a politikával, mint a nagyon ronda nőkkel. Utálom, de mégis muszáj bambulni, mert az ember nehezen veszi le róla a szemét. Persze a politika nem csak ocsmány, de borzasztóan kövér is, gyakorlatilag behízta az országot, hacsak az erdőbe nem vonul az ember, lehetetlen kikerülni. Ott vigyorog a zsírfejével, a fogai korhadnak, nyelve mint egy tekergőző, bűzös kígyó...

Oké, kicsit túllihegtem. Szóval a lényeg, hogy a hétköznapi politika gyakorlatilag kikerülhetetlen, lassan az autósok sem kurva anyádat kiabálnak a másik után, hanem mocsos komcsit, meg fideszes zombit. Az ember olyan hülye, hogy akkor is vakarja, ha fáj, így jutok én is nap, mint nap a betevő agysorvadáshoz, óhatatlanul megcsap a polidili szele, odamondogatós blogok kommentjeivel pusztítom megmaradt néhány agysejtemet.
Régen feltűnt egy jelenség, de sosem tartottam többnek, mint a szájhagyomány útján terjedő ostobaságnak. Azért sem nagyon agyaltam rajta, mert a polidiliben mi sem természetesebb, mint a másik fél megélhetési fórumozónak, bérkommentelőnek titulálása, így az emberi alkamazkodóképesség csodájaként az elme immunissá válik egy idő után, aféle háttérzajként tekintve a dolgot. Ma azonban Tóta W. írásában megint felmerült a téma, ez pedig végül oda vezetett, hogy elgondolkoztam, vajon tényleg süllyedt-e már olyan mélyre a hazai politika, hogy főállású kútmérgezőkkel rombolják, amit még lehet.

Egyszer már foglalkoztam a témával, bár akkor a dolog végtelen pitiánersége miatt. A mostani fejleményeket nehezen tudom hova tenni, de mindenesetre első reakcióként jót röhögtem a híren:

Elvitték Gyurcsányék elől a kötcsei telket

Meglopták a Ferit! Vagyis a Klárit. A népnyúzón igazságot tett a nép maga, gondolom mindenki bedobott a Póczánénak pár ezrest a környéken, hadd törjenek egy kis borsot Böszméék orra alá. Vagy mi. Mert nyilván nem éri meg a 17 millát, erről aztán a fél ország meg volt győződve, az árajánlat csak a helyiek kisemmizését, jogos jussukból való kiforgatását célozta, nem ér az többet, mint 2-3 millió.
Nem vagyok egy összeesküvéselméletbe szerelmes mániás, de azért felvillant bennem, ahogy titkos jobboldali csatornákon, sms-ekben szervezkezdnek a Feri ellen, ha már megbuktatni nem tudják, legalább bevisznek egy picike fricskát. Mint amikor a leszidott nebuló fülest mutat a tanár háta mögött. Egyik szemem sír, mert tényleg piti, a másik nevet, mert tényleg vicces.

Ps.:
tegnap itt járt a Gyurcsány személyesen és 100 milliót ajánlott a házunkért! Csaxólok... (budapestieknek elővásárlási jog fenntartva!)

Első fokozatú könyvbuzi vagyok, azóta olvasom és gyűjtöm a könyveket, amióta csak a betűket ismerem. A nyolcvanas évek vége óta vásárolom saját magam a könyveimet, de különösebb emlékeim nem maradtak arról, mennyibe is kerültek akkoriban. Természetesen az árakat le tudom olvasni a hátukról, azonban így 20 év távlatában elég nehéz értelmezni mondjuk egy 49 forintos árat. Némi kotorászás után biztos megtudhatnám, hogy az akkori fizetésekhez, vagy az átlag fogyasztói kosárhoz képest mennyit is ért egy könyv, de nem igazán számítana. Ami tény: most 2008-ban a könyv nem olcsó mulatság.
Lássuk, hogy áll össze egy mai átlagkönyv 2500-3500 forintos ára.

Rövid híreink:

Újra álruhás kommunista provokátorok árasztották el Budapest utcáit. Igaz hazafinak álcázva titkosrendőrök támadtak a provokatívan lélegezni merészelő homoszekszuálisokat védelmező békés rendőrökre.
A támadólag fellépő álarcos provokátorok azonban túl közel merészkedtek a felvonulókhoz, így elkapták azok közmondásosan fertőző betegségét, az úgynevezett buziskodást. Emiatt olyan melegek lettek, hogy a magunkál tartott gépkocsi benzinilletmény lángra kapott, ezért sürgősen elhajitották azokat.

Gyurcsány fizetett maffiaemberei végre revansot vettek Horn Gáboron a márciusi népszavazáskor mondott - a nép véleményét tolmácsoló - őszinte szavai miatt. Horn Gábor a provokatív anyagcserefolyamatokat lebonyolító alattomos homoszekszuálisok vérlázítóan gyalázatos felvonulásáról elmenekülőben botlott három - álcázott - fiatal baloldali aktivistába, akik lepofozták. Az éppen arra járó motoros rendőr először keveselte a politikusnak kiosztott ütések számát, de később (a miniszterelnök utasítására) három pofon után leállította az igazságszolgáltatást.

A világ számtalan országából érkeztek gratulációk a magyar fiatalok részére, akik valódi nemzeti öntudatról tettek tanubizonyságot, amikor békésen felvonuló szexuális kisebbségi csoportra támadtak. Az igaz magyar hazafiak újra megvédték a hazát a betolakodó nemzetellenes csőcseléktől, hiszen köztudott, hogy magyar buzi márpedig  nincsen, aki itten buziskodik, az kérem tisztelettel egytől egyig külföldi felforgató elem (imperialista agitátor). Egyes híresztelések szerint a külföldi (vélhetőleg zsidó) beszivárgók a buziság legfertőzőbb válfaját hordozzák magukban, így roppant nagy annak a veszélye, hogy tömeges divathullámként holnap minden férfi a férfitársai végbélnyílása iránti olthatatlan érdeklődéssel fog ébredni és 2009 karácsonyára kihal a magyar nép.

Nem. Nem vicces. Inkább annyira sokkoló, hogy nem lehet rá normális keretek között szót találni. Hová süllyedhet egy ország, meddig pusztulhat a normalitás, a szeretet, a közbiztonság, a másik elfogadása és tiszteletben tartása? Hogy várhatnánk el, hogy az olyan komoly érdeksérelmekkel járó változásokat végrehajtsuk, amik talán kirángatnák az országot a gödörből, ha egy senkinek nem fájó, senkinek semmilyen hátrányt nem okozó egyszerű, békés esemény ilyen gyalázatos megmozdulásokat vált ki?
Szégyen ILYEN magyarnak lenni.

Mi Charles-ünk, ki lebomlottál a földben,
idézzék nevedet tudományos szakfolyóiratok;
jöjjön el az öröklődés;
legyen meg a te törzsfejlődésed,
amint a természetes szelekció, úgy az evolúció is.
Mindennapi véletlen génmutációnkat add meg nékünk ma;
és hulljon el a férgese,
miképpen elhullunk mi is,
ha szarok a génjeink;
és ne vigyél minket a genetikai degradációba,
de add meg nékünk a biodiverzitást!
Á, nem!